Érzelmek versenye 1. - Veszteségek

Most mondjátok meg, hát lehet nektek ellenállni? :D Itt egy kis fejezetecske, az első, csepegtetett információ morzsákkal. Aztán találgassatok! :P És isten éltesse a Jázminokat, akik ma ünnepli névnapjukat! :P

*2012 március eleje*

— Tessék, itt van – nyújtottam át Hannak az új személyimet. Több ideig tartott elintézni, hogy az új anyakönyvezett nevemmel új személyiséget is kapjak, mint szerettem volna, de sikerült.
— Jasmine Wieder. Nagyon fura. Biztos vagy benne, hogy ez volt a helyes döntés?
— Az új archoz új név is jár, nem? – próbálkoztam egy gyenge viccel. – Han, nem tudom, miért büntet az élet, de nekem elég volt a balesetekből és tragédiákból. Lehet, hogy előző életemben valami szörnyű alak voltam, de szeretnék végre tovább boldog lenni, mint pár év.
— Mióta hiszel az ilyen New age-es baromságokban? – lepődött meg, miközben visszaadta a személyim.
— Te talán nem hiszel? És jobban hangzik, mintha azt mondanám, különösebb ok nélkül vagyok ilyen szerencsétlen. Ha boldog vagyok, mindig beüt valami. Mikor Jaimét megismertem, jött a baleset, és elvesztettem a babát. Utána elvesztettem Jaimét is, aztán Anyuék…
— Jaimét te lökted el magadtól. Esze ágában sem volt elhagyni téged, de te egyszerűen ellökted. – emlékeztetett szelíden barátnőm. Az eltelt évek alatt egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Sebastian összekötött minket, végül pedig már jó barátnők lettünk. A legjobbak.
— A lényegen nem változtat. Más ember vagyok, mint mikor megismerkedtünk. Seb mikor ér haza a tesztekről? – váltottam témát.
— Két nap múlva, ha minden jól megy. Két hét múlva pedig az első futamra megy. Nem mész vele?
— Nem tudom. Be kell járnom az egyetemre a gyakorlatok miatt, és különben sincs túl sok kedvem utazgatni, mintha nem történt volna semmi. És maradnom kellene, ha el akarom adni a gödöllői házat.
— Biztos vagy benne?
— Csengével a budapesti kislakásban lakunk. Különben sem tudnék visszamenni. Nem tudom, hogy képes leszek-e egyáltalán rá.
— Szerintem várj még az eladással! Szükséged lehet még rá, és az eladás miatt biztos oda kellene menned.
— Lehet, hogy igazad van. Kikapcsoltatom a gázt és a villanyt, és úgy hagyom.
— Látod, ez sokkal ésszerűbb. Jaimével mikor beszéltél?
— Nem is tudom. Talán egy hónapja, telefonon. Részvétet nyilvánított, mondta, hogy az RB tesztpilótája lett, kérdezett a suliról, meg ilyenek.
— Nem hiányzik?
— Kettőt és könnyebbet! Csenge is mindig ezzel jön.
— Jaz, másfél éve vagytok ebben a se veled, se nélküled viszonyban. Meddig várjon még rád? – vont kérdőre szelíden, de úgy éreztem, ez a hangnem rosszabb, mintha kiabálna.
— A francba is, Hanna, szerinted nekem jó így?! Nem én keresem rendszeresen, mintha direkt élvezné, hogy mindkettőnknek fáj. Annak idején megmondtam neki, hogy ne hívjon, jobb lesz úgy, és a mai napig hajtogatom, de mindig süket fülekre találok!
— Sütött rólatok, hogy szeretitek egymást! És mindketten tudjátok jól, hogy még mindig így van, és Jaime veled ellentétben próbál tenni valamit ezért. Ha rajtad múlna a dolog, már régen elhidegültetek volna!
— Talán jobb lenne – mondtam halkan.
— Megpróbálhatnátok megint! Semmit sem veszíthetsz!
De igen, az életem. Mert bármennyire is próbáltam eltaszítani magamtól Jaimét, szükségem volt rá, még ha nem is vallottam be magamnak őszintén. Ha pedig végleg elveszíteném, azt már biztos nem élném túl, sőt, valószínűleg boldogan választanám a halált. Ezt azonban nem mondtam ki hangosan, inkább megöleltem barátnőmet, és egészen addig integettem neki, míg a Svájcba tartó járat felé özönlő tömeg elnyelte. Akkor visszaindultam a lakásba.