Érzelmek versenye 2.

Olvasás után várom a véleményeteket! Remélem, megérte várni! :) Figyelem, ugrottunk egy évet!

*2013 április*

— Sziasztok! – öleltem meg mosolyogva Hant, majd Sebet is, miután a táskát leemelve átverekedtem magam a tömegen.
— Hercegnő, de hiányoztál!
— Szia, Jaz! Mi járatban?
— Bocsánat, hogy ilyen hirtelen szóltam, de nem volt előre tervezve. A tulaj tegnap hívott, hogy tegyük át az időpontot.
— Tulaj? – kérdezte Seb a kocsit indítva.
— Igen. Mikor két éve itt voltam sítáborban, megtetszett az egyik kisváros, Romanshorn. Találtam ott egy házhirdetést, amit holnap tudok megnézni – magyaráztam. – Ezért van szükségem éjjeli szállásra, és gondoltam, megkérdezlek titeket, mielőtt hotelbe mennék.
— Nagyon jól tetted! – mosolygott rám Hannah. – Úgyis olyan régen találkoztunk, és Seb utazik a Nagydíjra. Talán elkísérhetnélek.
— Benne vagyok, így hátha nem tévedek el.
— A GPS tájékozódik helyetted!
— Még szerencse! Tényleg, te miért nem használod, ha már van a kocsiban? – kérdeztem meg a németet vigyorogva.
— Kislány, Forma1-es pilóta vagyok! Tudok vezetni!
— Nem is mondtam, hogy nem tudsz. De a pályán vezetned kell, nem tájékozódnod. – nem válaszolt, de láttam az arcán átsuhanó fintort.
— Haza sem engedlek, míg Seb haza nem ér Malájziából.
— De Han, az majdnem egy hét!
— Pontosan! Legalább nem leszek egyedül a kicsikkel. Meg se fogod ismerni őket!
— Most viccelsz? Fél éve nem láttam őket, biztos rengeteget nőttek!
— Pedig igazán jöhettél volna, nem kell mindig az egyetemen lenned, vagy tévedek?
— Nem, igazad van, és sajnálom. Akartam is jönni, csak aztán mégsem sikerült összeszednem magam.
— De a Karácsonyt nem töltötted egyedül, ugye? – kérdezte Seb. Igyekezett kedves lenni, de kihallottam a fenyegető élt a hangjából.
— Nem, Simone-éknál voltam. Nagyon furcsa volt Anyuék nélkül.
— Idővel könnyebb lesz.
— Igen, persze. Habár a sebek nem gyógyulnak be, kevésbé fognak fájni. – révedtem el az ablakon át a tájat pásztázva.
— Meséljetek a lányokról! – kértem őket visszatérve a valóságba, a páros pedig eleget téve ennek beszélt egészen az otthonukig.
— Hagyd, viszem! – vette át Sebi a cuccom. – Gondolt át ezt a maradás dolgot, mert Han téged fog bébiszitternek használni! – súgta úgy, hogy a nő is hallja.
— Állok elébe! – válaszoltam, amiért Hantól kaptam egy mosolyt.
— Regina, ő itt Jaz, a barátnőm. – mutatott be az ajtót kinyitó, középkorú nőnek.
— Jasmine Wieder! – nyújtottam a kezem felé.
— Regina Fisher, örvendek!
— Regina a mi mindenesünk. – mondta Seb. – Eredetileg a lányok mellé vettük fel, hogy segítsen, de már igazi családtaggá vált.
— Alszanak még?
— Mint a kisangyalok!
— Gyere, nézzük meg őket! – fogott Hanna kézen, és az emelet felé indult. Csendben nyitott be a plüss hercegnőkkel díszített ajtón a gyerekszobába, ami legutolsó látogatásom óta csak a játékok mennyiségében változott. A halványrózsaszín falakat állatok és mese figurák dobták fel, az ajtóval szembeni két nagy ablak között pedig ott állt a baldachinnal övezett kiságy, amelyben egymás mellett aludt a két szőke kislány, arccal egymás felé fordulva.
— Mindig így alszanak – súgta Han, miközben megsimogatta a gyerekeket.
— Istenem, nagyon édesek! Még szebbek, mint voltak. – mosolyodtam el. – Néha eszembe jut, mit is veszítettem három éve. Talán lenne egy boldog családom.
— Most is van családod! – ellenkezett az egyik babzsákra ülve, én pedig elfoglaltam egy másikat. A helyiséget a lehetetlenül kevés sarok illetve él jellemezte. Sebastian teljesen bezsongott a babák érkezésétől, és teljesen bababaráttá alakította az egész házat, a gyerekszobát pedig plüssszobának is lehetett volna hívni.
— Egyedül vagyok, Han! Mióta Zoliék meghaltak, csak kétszer voltam a gödöllői házban, mikor kipakoltunk illetve a kiadásakor. Jaimével több mint egy hónapja nem beszéltem. Néha még most is úgy érzem, hogy az életem széthullott.
— Azt hittem, ezen már túl vagy. Mi itt vagyunk, ahogy Jensonék is. – tette a kezét az enyémre.
— Te is tudod, hogy a kettő nem ugyanaz. De azért ne hidd, hogy nem javultam tavalyhoz képest. Tanulok, dolgozom, és reménykedek. Nem vagyok tökéletesen boldog, de ez azért érthető.
— Pedig szeretnénk már felhőtlennek látni. Seb amúgy is nagyon aggódik érted. Nem mondja, de látom rajta.
— Nem kell. Jól vagyok.
— Hiszem, ha látom! Ugye felkészültél, hogy ezen a héten pihensz? Kikapcsolódunk, már amennyire a lányok hagyják.
— És megnézem magamnak a házat. Valószínűleg meg is veszem, még ha nem is költözök oda egyből.
— Hol is van pontosan?
— Romanshornban, innen kábé fél órára kocsival, a Bodeni tó partján.
— Jól hangzik, és közel van, ami még jobb.
— Nem fogok a nyakatokon lógni!
— Ha te nem, majd mi! – kacsintott rám. – Na, gyere, egyél valamit!
Az alvó csöppségeket magukra hagyva mentünk le a földszintre, ahol Seb épp Reginától köszönt el. Intettünk a nőnek, és tovább mentünk a konyhába, ahol Hanna melegített az ebédre készített húsos gombából. Míg ettem, az elmúlt hónapok eseményeit boncolgattuk, a délutánt pedig a kicsikkel játszva töltöttük.

— Jó reggelt! Hogy aludtál? – köszöntött másnap reggel Hanna vidáman.
— Szia, jól. A vendégszoba még mindig kényelmes. Köszi! – fontam az ujjaim a meleg bögre köré. – Sebi hol van?
— Tommival futnak. Ha az eddigi útvonalat választották – nézett az órára –, még tíz perc, és itt vannak. Hányra beszélted meg a tulajjal?
— Tizenegyre.
— Akkor fél tízre idehívom Reginát, mert nem tudom, hogy Sebék mikor akarnak indulni.
— Tényleg hálás vagyok nektek!
— Nem kell! Tudod, hogy Sebnek olyan vagy, mint egy kishúg, és nekem is.
— Eddig azt hittem, hogy a legjobb barátnő címet birtoklom.
— Hát, ingadozol – nevetett.
Jó hangulatban reggeliztünk meg, amihez csatlakozott a két szőke férfi is, majd a kicsikkel foglalkoztunk egészen kilencig, mikor Han lerakta őket aludni. Akkor Sebbel összecsomagoltak, mi pedig Tommival a földszinti nappaliban beszélgettünk. Háromnegyed tízkor megérkezett Regina, így a távozó cirkusztagoktól elbúcsúzva kezdtünk mi is készülődni, majd kocsiba ülve Romanshornba utazni. A megbeszélt időpont előtt értünk a falu széli házhoz, amelybe még inkább beleszerettem. A kapu előtt egy harminc év körüli férfi várt minket, s mikor kiszálltunk a kocsiból, elénk sietett.
— Jó napot, Scott Jones!
— Üdvözlöm, Jasmine Wieder, velem beszélt telefonon. – nyújtottam felé a kezem, ami elfogadva rázott meg. – Esetleg tegeződhetnénk!
— Örömmel! Jó napot!
— Hanna Prater! – mutatkozott be barátnőm is.
— Jöjjenek, körbevezetem Önöket! – indult meg előttünk, majd a házba lépve előre engedett.
— Az épület kilencven négyzetméter, hátul van egy terasz, ahova egy tolóajtó vezet. A kert alkalmas pihenésre, de ültetésre is kiváló.
A házba lépve egy előtérbe jutottunk, jobbról polccal és fogasokkal, balról pedig tükörrel. Egyenesen előre egy térelválasztó függönyön át a felszerelt konyhába juthattunk, balra pedig a nappaliba. A konyhából nyílt egy kis kamra. A három szobából kettő az utca felől helyezkedett el, a harmadik a nappali bal felső végében, a fürdő és egy különálló wc mellett.
Mr. Jones – Scott – végigmutogatta a helyiségeket, közben átbeszéltük az információkat.
— A konyha berendezése marad, és a nagy hálóban is beépített szekrények vannak. A konyha kiszolgáló pultjához hozzá van szerelve az asztal, ami bővíthető. A fürdő sarokkádján nagyon fogom hiányolni, és mint láthatjátok itt is, illetve kívül is van vécé, ami szintén előny, ha többen laknak itt. A két tolóajtóból mi az egyiket használtuk csak, de a másik is remekül működik.
— A kulcsot mikor tudnám átvenni?
— Máris tudom adni. Kicsit összejöttek a dolgok, és sürgősebben kellett elköltöznöm, mint gondoltam, de fizetned nem kellene rögtön, és maradhatunk a több részletnél.
— Rendben, akkor megveszem.
Negyed óra múlva, a papírokat megírva, kulccsal a kezemben léptem ki új házamból.
— Fantasztikus üzletet kötöttél – mondta Han, miután Scott-tól elbúcsúzva ültünk autóba. – Ez a ház nekem is nagyon tetszik. Gondolom, nem akarsz máris beköltözni?
— Nem, májusig Budapesten maradok. Az egyetem miatt muszáj. Eszünk sütit? – kérdeztem, meglátva a cukrászdát.
— Pedig jó lenne. Sokkal közelebb lennél, sűrűbben találkozhatnánk. Vigyük el inkább, jó?
— Tudom, én is örülnék neki, de a szemináriumokra be kell járnom, különben nem lesz diplomám. Viszont cserébe egész nyáron a tiétek leszek!
— Remélem is! Szavadon foglak!
— Sziasztok! Segíthetek? – kérdezte a fekete hajú pincér fiú. Tipikus olasz macsó volt, letörölhetetlen mosollyal.
— Szia, igen. Elvitelre kérnénk öt dobos szeletet és öt joghurtkrémeset. – adtam le a kiválasztott rendelést.
— Még valamit? – kérdezte, mikor becsomagolva lerakta elénk.
— Igen, én kérek még egy epershaket. Hanna?
— Nekem semmi. Különben is szeretném visszakapni az alakom – kacsintott rám.
— Ugyan már, meg sem látszik rajtad a két gyerek! – fedtem meg.
— Ezt én is megerősíthetem! – kontrázott rá a macsó, átnyújtva az italom.
— Köszönjük! – nevetett Hanna, és fizetés után visszaültünk a kocsiba, hogy hazatérjünk.
— Na, és mi a terved a házzal?
— Azt hiszem, áthozatok néhány bútort. Ki is adnám, de ilyen rövid időre valószínűleg senki nem keres lakást, és amúgy is lehet, hogy eljövök párszor, hétvégékre. Mindenesetre egy festés ráfér, mert sem a nappali, sem a szobák színe nem tetszik.
— Ebben tudok segíteni. Van egy ismerősünk Sebivel, aki piktor, és jól és olcsón dolgozik, főleg protekcióval. Ezen a héten biztosan meg is csinálná.
— Ó, az nagyon jó lenne! Vivi pedig talán segít a berendezésben.
— Vivi? Rosberg?
— Igen, de szerintem még a Sibold vezetéknevet használja.
— Biztos, de az eljegyzésről tudsz, nem?
— Persze, és őszintén örülök neki. Túljutottak a féltékenységi válságon.
— Ellentétben Kubicáékkal. Kész csoda volt, ahogy a balesete után felépült, mindenki boldogan fogadta a visszatérését, kivéve…
— A barátnőjét, tudom. Pedig még mindig szüksége lenne a támogatásra.
— Majd Alonso pártfogolja. Ahogy eddig is.
— Csak nehogy túlzásba vigye. Szerintem Raqu nem örülne a válásnak! – mondtam egy régi viccünkre utalva, mire Hanna elnevette magát.
— Térjünk vissza Scottra. Remélem, észrevetted, hogy nézett rád!
— Hogy nézett? – kérdeztem vissza. – Engem a ház jobban lekötött.
— Végig téged bámult! Őszintén, szerintem, ha nem lettem volna vele, bepróbálkozott volna!
— Hanna, ne túlozz! Hiszen téged is végigmért!
— Nyilván fel is ismert. Féltem is, hogy feljebb viszi az árat.
— Szerencsére fordítva történt. Nagyon sürgős lehetett neki, amiért hajlandó volt áron alul adni.
— A lényeg, hogy jól jártál. Mit szólnál, ha délután elvinnénk az ikreket sétálni?
— Csak, ha este is elmegyünk valamerre. Regina biztos vigyáz rájuk pár órára.
— Megegyeztünk!

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

bár nem részleteztem, de Sebi és Hanna otthona:

[1] [2] [3]

illetve a ház, ami Jázmin vett:

[1] [2] [3]