Érzelmek versenye 4.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok, szóval írjatok! :) Lehet szidni is, bármit örömmel fogadok! A fejezet 16 éven aluliaknak nem ajánlott!

— Christian, nem tudok menni! – vetettem ellen. – Alig van pár napom, készülök a dolgozatom védésére, és ruhám sincs!
— Foglalok jegyet a holnapi gépre, kapsz itt egy szobát. A felkészülésben pihensz egy kicsit, és felkapsz egy fekete nadrágot egy piros felsővel. – sorolta.
— De most mondtad, hogy minimum koktélruha az elvárt öltözék!

— Nem érdekel, miben leszel, de gyere! Mindenkinek kötelező, legyen az versenymérnök, szerelő, vagy sajtófelelős gyakornok! Sebastian kísérője leszel, mert Hanna nem jön. Foglalok jegyet a csütörtök délelőtti gépre, és a gyárban alszol.
— Nem kell. Majd megyek Sebbel. – sóhajtottam. Elégedetten köszönt el, én pedig mérgemben az asztalra csaptam a mobilt.
— Hé, nyugi! Nem a mobil a hibás!
— Tudom. – néztem Csengére. – De semmi kedvem menni. Ott lesz egy csomó fejes, akiket nem is ismerek, még szórakozni sem tudunk majd rendesen.
— Milyen parti ez tulajdonképp?
— Nem tudom, valamilyen promós fogadás. Jópofizni kell a támogatóknak. Nem is értem, miért nem év végén vagy elején rendeznek ilyet!
— Ott lesz mindenki?
— A szerelők, mérnökök, pilóták, lehet, hogy még a takarítók is.
— Biztos, hogy a fejesek ellen van kifogásod?
— Mi más ellen lenne?

— Mondjuk az egyik pilóta jelenléte ellen. Nem bujdoshatsz előle örökre.
— Csenge, ne kezdjük megint! Nem tudsz meggyőzni!

— Ha nem akarsz vele beszélni, találj ki valami stratégiát, hogy kerülöd el egész este. Papírzacskót nem húzhatsz a fejedre.
— Csak figyelj! – fogtam meg az ásványvizes palackot, és indultam a szobámba. – Kitalálok valamit. Légtérzár, járvány, lepra…
— Kóros félelem egy pasival való találkozástól. Gyógyíthatatlan, és csak csoda mentheti meg a beteget. Horner imádni fogja! Erre akkor kellett volna gondolnod, mikor elvállaltad a melót. Ha nem csak gyakornok leszel, utaznod kell a versenyekre. Jobb, ha túlesel rajta.

— Gondolod? – néztem rá. Válaszul bólogatott.
— Nézz szét a szekrényben. Most mennem kell órára, este jövök, és segítek, ha nem találsz egyet sem.
Sóhajtva ültem fel az ágyban, és túrtam a hajamba. Egyszerű lett volna a helyzet, ha tudom, mit mondok, mikor találkozunk. Csakhogy még azt sem tudtam, mit teszek.
Úgy döntöttem, ezt a kérdést elhalasztom, és inkább majd improvizálok. Ha pedig teljesen leblokkolnék, majd felpofozom, és elrohanok. Wolf Kati dalát dúdolva kutattam a szekrényben egy elfogadható ruha után, és végül két koktélruhát dobtam az ágyra, hogy majd Csenge segít dönteni. Az egyik egy egyszerű, fekete alakra simuló ruha volt, amelynek a nyakba akasztható pántja volt keresztezve. A másik egy szintén egyszerű, lila csőruha, aminek a baloldalán hullámos anyagdarab futott végig.
A szekrényajtót becsukva vettem fel a fehér atlétámra egy kardigánt, és egy csattal feltűzve a hajam néztem be a hűtőbe. Mikor mindent felírtam a bevásárló listára, pár szatyrot dobtam a fehér félvállas táskámba, illetve a telefonom és a listát, és a lakást bezárva hajtottam a legközelebbi áruházba, hogy bevásároljak. Elég jól eltöltöttem az időt, mert mire visszaértem, Csenge a tévé előtt ülve kanalazott egy dobozos fagyit. Kipakolás után melléülve kezdtem én is enni a fagyiból.

— A fekete. – szólalt meg. – Egyértelműen a fekete.
— Mitől egyértelmű? Nekem a lila is tetszik.
— Jázmin, alapszabály, hogy a fekete azért van, hogy megmutassuk! – forgatta a szemeit.
— Nem akarom megmutatni! – vágtam vissza. – A lilát veszem.
— Fogytál. Tudom, már nem vagy olyan gebe, mint a kórházban, de a lila még nagy rád. A baleset előtt simán felvehetted volna, de most még kell pár hónap, hogy ne lötyögjön. – nézett a szemembe. Tudtam, hogy őszintén beszél, így egyszerűen csak bólintottam, hogy értem, és néztük tovább a sorozatot.

— Biztos nem akarsz jönni, Hanna? Még meggondolhatod magad!
— Persze, és Christian kicsinálna, amiért te nem jelensz meg. Menj csak, és figyelj Sebre, hogy ne igyon túl sokat.
— Ezt nem ígérhetem meg. Erős késztetést érzek, hogy az első percben berúgjak, úgy talán megúszom az este folytatását.

— Jaz, szeretném, ha jó kedved lenne. Érezd jól magad! Mit is mondtál, milyen színű a ruhád?

— Fekete. Csenge adott mellé egy ezüst szettet, fülbevaló és karkötő.
— Akkor Sebinek tökéletes lesz a fekete-fehér öltöny. Szépek lesztek! – mosolygott rám.
— Még jobban festene, ha te lennél mellette! – próbálkoztam, de Hanna csak nevetett.

— Nem tudsz meggyőzni! Ráadásul Gittával sem bírnál egyedül.
— Százszor inkább gyereksírás!
— A gyereknek apa is kell, Jaz! – mondta szelíden. A torkom összeszűkült, így inkább nem válaszoltam. Három órával később már a reptéren vártuk, hogy becsekkolhassunk. Sebi felrakta a bőröndjét a szalagra, majd az enyémet is, ami jóval kisebb volt, hiszen csak váltás fehérnemű és a koktélruha volt benne. A némettel ellentétben én rögtön másnap visszarepülök Kemmentalba – Hanna külön kérésére.

Londonban Tommi már várt minket, ő fuvarozott át Milton Keynes-be, ahol Britta szinte rögtön kezelésbe vette a hajam. Elegáns kontyba tűzte fel szőke tincseim, majd pedig, míg én egy nem túl erős, füstös sminket dobtam fel magamnak, feltűzte a saját haját is, utána pedig kifestettem. Egy kék spagetti pántos ruhát viselt, amelynek a pántjai a hátán keresztezték egymást. Pontban háromnegyed hétkor léptünk ki folyosóra, ahol a két szőke már várt minket. Tommi a nőhöz öltözött, halványkék inget viselt a szmoking alatt.
Gyomorgörccsel mosolyogtam Sebire, aki megszorította a kezem, mielőtt elindultunk a nagyterembe, ahol a fogadást tartották. Christian nevetgélve köszöntött minket az ajtóban, és pár szó után beljebb terelt minket. A vacsoránál Sebi mellett ültem, végig vigyázva, nehogy az asztal túloldalára nézzek, ahol Jaime ült a kísérőjével – Josie-val, a sajtósával, ahogy azt Brittától megtudtam. Egészen éjfélig sikerült a másik pilótát elkerülnöm, nem is kellett mást tennem, csak Seb mellett maradnom, és mosolyognom, illetve néha válaszolnom, ha az éppen aktuális beszélgető partnert kérdezett valamit. A pezsgőt a pincérek tálcán hordozták körbe, és már mindketten túl voltunk jó pár pohár pezsgőn és töményen, amire meghívtak.
Egy idő után azonban már nem bírtam tovább. Sebastian egy idős férfival beszélgetett valami rémunalmas dologról, nekem pedig szükségem volt valami erősebbre a pezsgőnél. Jaimét nem láttam sehol, és már eléggé be voltam csípve, így biztonságérzetben sétáltam az italos pulthoz.
— Hello! Egy vodkanarancsot kérek, lehetőleg minél erősebbet! – támasztottam meg a homlokom a fekete márványra könyökölve, és mikor megkaptam, kortyonként ittam meg, aztán lehunyt szemmel vártam a hatást.
— Jól vagy? – kúszott a fülembe az ismerős hang.

— Persze – nyitottam ki a szemeim, és néztem a ködös kék szemekbe. Tényleg jól voltam, azt leszámítva, hogy legszívesebben azonnal lesmároltam volna.
— Mennyit ittál? – nézett az előttem álló pohárra.
— Még nem eleget. – állapítottam meg, mikor a tekintetem az ajkaira kúszott. De legalább már nem akarok sikítva menekülni. – Még valami tömény, és remekül leszek. – villantottam egy mosolyt.
— Két gin tonicot! – mutatta a számot, bár nem volt túl nagy hangzavar, hogy félreértse a pincér. – Örülök, hogy el tudtalak kapni, még mielőtt elmentél volna.
— Azt hittem, nem ismersz meg. – fúrtam a tekintetem az övébe. A világ egy kicsit forogni kezdett, de ügyet sem vetettem rá.
— Ha nem láttam volna képet rólad, akkor is tudnám, hogy ki vagy. A szemed, az ajkad – húzta végig a hüvelykujját a számon –, és a ruhát is én vettem neked. – jelent meg egy félmosoly az arcán. Halvány emlékek villantak be az agyamba. Zsuzsával készítettük a mézeskalácsot, mikor csengettek. Zoli nyitott ajtót, és már csak a nevetést hallottam, aztán rögtön az érkező nyakába vetettem magam, és csókoltam, ahogy tudtam. A szám kiszáradt. Egy boldogan eltöltött Karácsony, aminek minden percét elraktároztam magamnak, csókok, érintések, a testének melege, az illata.
Kiesett, hogy mikor húztam le a gint, csak arra eszméltem, hogy csókolom. Ugyanolyan szenvedéllyel, mint azon a Karácsonyon. A két erős kar bilincsként ölelte körbe a derekam, ahogy hozzá simultam, éreztem éledező vágyát, amitől én is egyre jobban beindultam. Az este kezdetén még csak vágyként előttem lebegő boldog emléknélküliség most valóság volt. A következményektől és érzelmektől nem félve hagytam magam sodorni az árral és vággyal.
— Annie! – súgta az arcom simogatva.— Ne szólíts így! – ráztam meg a fejem. – Ő meghalt!
— Nem! Nekem nem! – csókolt meg újra, ezúttal lágyan. Majd’ megőrültem a tudattól, hogy még mennyi ruha áll közénk, de belementem a játékba. Lassan, elnyújtva csókoltam, miközben aprót löktem rajta, hogy meginduljon kifelé a teremből, a lift irányába. A felvonóba lépve a hideg fémhez préselt, ami csak még jobban feltüzelt. Vadul faltuk egymás ajkait, miközben pontosan ott ingereltük egymást, ahol az a legjobban hatott – ismertük a másik minden gyenge pontját.
Jaime egyik keze a ruhán keresztül a mellem masszírozta, a másik pedig a combomon siklott fel a szoknya alá. Felnyögtem, mikor a bugyimat félretolva kezdett simogatni, és kicsit jobban szétnyitottam a lábaim, hogy beljebb férkőzhessen. A kezem besiklott a nadrágjába, és végigsimítottam keményedő férfiasságán.
A valóság széthullott. Érintések, csókok maradtak meg, lassú és kapkodó mozdulatok, ahogy mindketten csak egyre vágytunk, a másikra, úgy, ahogy talán még sohasem. Szenvedélyesen szerettük egymást, a szikrák megfékezhetetlen tűzzé hatalmasodtak, mely elől nem volt menekvés, mindkettőnket elemésztett.

Fájt a fejem. Nyűgösen nyitottam ki a szemem, és az első dolog, amit az ablakon beszűrődő fényen kívül megállapítottam, az az volt, hogy egy mellkason fekszem. Szörnyű gyanú rémlett fel bennem. Óvatosan emeltem fel a fejem, hogy felnézhessek az álmában mosolygó, nyugodt arcra. Visszatartottam egy rémült nyögést, nehogy felébresszem Jaimét. Nagyon lassan és körültekintően bújtam ki az engem ölelő karjából, miközben rosszabbnál rosszabb gondolatok cikáztak a fejemben. Emlékeztem, hogy sokat ittam a fogadáson, ahogy arra is, hogy a pultnál találkoztunk. A többi csak homályos folt volt, főleg az intenzív érzések maradtak meg, de azok is elegek voltak, hogy össze tudjam rakni az éjszaka kiesett részét.
A pánikot elfojtva csusszantam ki az ágyból, és szedtem össze a szétdobált ruháimat, hogy magamra kapkodva őket, egy szó, vagy más nélkül kiosonjak a szobából. Átrohantam Brittáéba, ami szerencsére üres volt, így egy gyors frissítő zuhany után taxit hívtam, s mikor elfogadhatónak ítéltem a külsőmet, villámgyorsan, de azért arra figyelve hagytam el a Red Bull Racing épületét, hogy senkivel se találkozzam. Szerencsére még mindenki az éjszakát pihente ki, így csak a recepción ülő lány nézett rám furán.
Igyekeztem nem gondolni a történtekre, és mélyeket lélegezni, miközben Londonba, majd onnan az első géppel Kemmentalba utaztam. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy nem boruljak ki a repülőn ülve, s bár sikerült, kívülről valószínűleg úgy nézhettem ki, mint egy zombi. Egész úton meg sem mozdultam, csak bámultam az ablakon át a felhőket, és üresen tartottam a fejem. Ha hagyom, hogy akár csak egy másodperc is eszembe jusson, mindennek vége, üvöltve omlok össze.
Monoton mozdulatokkal szálltam le a gépről, majd hívtam újra taxit, és mondtam be a Romanshorni ház címét az előzetes tervekkel ellenkezőleg. Senkit sem akartam látni. Senkivel sem akartam találkozni, nem gondolni semmire. Létezni sem volt erőm. Az előszobába érve dobtam le a cuccom, majd tovább sétálva kuporodtam a kanapéra, minél kisebbre húzva magam össze.
Gyűlöltem magam, amiért nem tudtam távol maradni a katalántól. Gyűlöltem Jaimét, amiért oda jött hozzám, Sebit, amiért hagyta, hogy elmenjek mellőle, ahol biztonságban voltam. Mindent és mindenkit utáltam.
A mellkasomon apró hegeket ejtett az emlékezés, és ahogy az agyam folyamatosan ismételte a történteket, mint valami rossz moziban, ahol ugyanaz a film pereg újra és újra, te pedig a képernyő elé szegezve ülsz, és nem tudsz másfelé nézni. A sebek egyre nőttek, befoldozhatatlan, tátongó, fekete űrré olvadva, mindent elnyelve, magába szippantva a világ össze fájdalmát, hogy én élhessem meg őket. A fülem zúgott, s csak nagy sokára jöttem rá, hogy a zúgás valójában egy hang, amely szerelmesen suttog: „Mi amor!”
— Jasmine! – a susogó, szelíd hang mellé arc is párosult, a kék szemekben féltés és aggodalom csillogott. Rémülten kaptam fel a fejem, hogy megkereshessem az utat, amelyen menekülhetek a még több fájdalom elől.