Benzingőzös hétvége - part two

Jó szórakozást a folytatásához! ;)

—… és rengeteg autogramot kaptam, és… – Nati szája be nem állt, folyamatosan mondta a magáét, nekünk pedig már másodszorra kellett végig hallgatnunk, hiszen Apát is minden részletbe beavatta másnap reggel. Este olyan fáradt volt, hogy csak bezuhant az ágyba, és már aludt is.
Pénteken és szombaton a szabadedzéseket a célegyenes végében lévő kis dombocskáról néztük a lányokkal végig, majd az időmérőre – hogy követni tudjuk az eseményeket – felmentünk a Red Bull feletti részbe.
— Óó! – állt fel Betti az utolsó percekben. Elkaptam a kezét, és szorongatva drukkoltunk a németnek, aztán egy diadalmas kiáltással öleltük meg egymást, amikor megszerezték a pole-t.
— Kinky Kylie és Seb ismét formában! – pacsiztunk Timivel és Rebussal. Megnéztük még a kisebb kategóriák edzését illetve versenyét, majd hazamentünk.
Otthon egy gyors zuhany után egy palack zöld, pánt nélküli ruhát vettem fel, kifestettem magam, aztán átkopogtam Timihez, hogy pár hullámcsattal tűzze fel a hajam. Mindig is jó fodrász volt, aki ráadásul a legtöbbször rögtön kéznél van. Egy órával később teljes menetszerelésben köszöntünk el a vacsorát befejező család többi tagjától, és kocsiba pattanva vettük fel Bettit és Zitát, én indultunk el Budapestre.
— Hova menjünk? – kérdeztem a volán mögül.
— Bank Dance! Ne szakítsuk meg a hagyományt! – mondta Zita. Szombatonként mindig a négytermes diszkóba vettük be magunkat.
— Ki vezet haza? – kérdeztem, amikor kifizettük a belépőt, és a fülledt levegőjű épületben a második szint felé indultunk.
— Majd én – mondta Timi, és ennek megfelelően csak egy colát kért, míg mi vodka-naranccsal indítottunk.
Már egy ideje táncoltunk, amikor egy ismerős hang ütötte meg a fülem.
— Nahát, a paddock legszebb lányai!
— Nektek nem csicsikálnotok kellene? Ha holnap azért rontjátok el Sebastian kerékcseréjét, mert itt mulattok és isztok, tuti kirúgnak! – vettem el Victor kezéből a sört. Ahogy belekóstolva megéreztem a citromos ízt, már tudtam, hogy alkoholmentes. Vissza is adtam a vigyorgó srácnak.
— Samet és Tylert már ismeritek, ők pedig Mike és Dan – mutatta be sorban a társait, és ugyanezt megtettem én is. Betti és Tyler perceken belül egymás karjaiban kötöttek ki, és valamivel később ugyanígy járt Timi és Mike is. Mi Zitával felváltva táncoltunk a három szerelővel, akik nemigen hagytak nekünk nyugtot.
— Van barátod? – kérdezte Dan éjfél körül, amikor épp vele voltam a parketten.
— Úgy is mondhatjuk. És téged vár valaki otthon? – kérdeztem vissza. Egymáshoz simulva táncoltunk Katy Perry hangjára, így nem kellett nagyon kiabálnom.
— Csak a kutyám. De ő nem túl jó az ágyban. – hajolt közel, és a nyakamba csókolt, a kezeit pedig a csípőmről a fenekemre csúsztatta. Sokkal részegebb volt, mint én, és a mozdulatai is elég koordinálatlanok voltak.
— Ennyire ki voltál éhezve, hogy vele is próbáltad? – prüszköltem a nevetéstől. – Legközelebb inkább guminőt használj!
— Jobb szeretem a valódi nőket! – válaszolt, és a száját az enyémre nyomta. A nyelve erőszakosan furakodott be, keresve az én nyelvem. A nyakát átölelve csókoltam vissza, és a tarkóját kezdtem érzékien cirógatni. Felbátorodva markolt a hátsómba, és húzott magához még közelebb, így tökéletesen éreztem a merevedését. Belevigyorogtam a csókba, és a csípőmet mozgatva kezdtem vonaglani, ezzel még jobban felingerelve őt – és magamat is. Alig pár perc telt el így, amikor a csókot megszakítva súgott, majd a harapott a fülembe.
— Akarlak!
Normális esetben ekkor hagytam volna ott, vigyorogva figyelve az arcát, de most túlságosan sikerült magamat is felhúznom. A karjaiból kibontakozva húztam hátra, a vécék felé. Emlékeztem, hogy volt ott egy üres raktárhelyiség, és nagyon bíztam benne, hogy még mindig ott van.
A sötét folyósóra érve Dan a falnak nyomva csókolt meg újra, végig taperolva a testem. Botladozva jutottunk el a keresett ajtóig, amit belökve máris a korom sötét raktárban voltunk. A horror filmekben ilyen helyeken tanyáznak a baltás gyilkosok.
Tétovázás nélkül kezdtem kigombolni a szerelő nadrágját, ő pedig felhúzta a szoknyám, és megszabadított a tangámtól. Amint mindketten „meztelenek voltunk, a csípőmnél fogva próbált megemelni, de a sok pia miatt ez nem sikerült, és Dan hátratántorodva vert le pár dobozt egymásról. Egy pillanatra elakadó lélegzettel vártam, hogy mikor fröccsen az arcomba a vére, aztán elkergetve a rémképet, léptem utána.
— Jól vagy? – tapogattam.
— Mindjárt jól leszek! – rántott magához, és amíg ajkaival a nyakam szívogatta, egyik ujjával belém hatolt, és kezdte imitálni az aktust.
— Várj! – nyögtem elfúló hangon. – Ülj le! – löktem hátra, az egyik dobozhoz, majd az ölébe ülve kezdtem lassan mozogni. A fenekem megfogva segített a ritmusban, aztán lecsúsztatva rólam a ruha felső részét, és a melltartót, nyalogatta és harapta a melleim. Nem kellett sok idő, hogy a csúcsra érjünk.

***
A másnap reggelt egy erős kávéval indítottam, majd egy pohár vizet is utána küldtem, és csak ez után kezdtem bármi féle készülődésbe. A várható idő miatt egy vékonyabb, de hosszú farmert, és egy piros Hungaroring emblémás rövid ujjút vettem fel. A hajam ismét kibontva engedtem a vállamra omlani. Egy szokványos, natúr sminket tettem fel, a napszemüveget pedig csak hajráfként viseltem.
— Sziasztok! – köszöntöttem nagybátyám és unokatestvéreim.
— Kati és Csenge? – kérdezte Anyu a bátyját.
— Otthon. Ha gondolod, átmehettek hozzájuk.
— Igen, úgy lesz.
— Mi nem megyünk? – fogta meg Nati Anyu kezét
— Csak délután – mosolygott rá. Míg ők ezt tárgyalták meg, Rebusékkal mi az előttünk álló napról beszélgettünk.
— Tita! – szólt utánam Anyu, amikor indulni készültünk, és a kezembe nyomta a bőrdzsekim. Elmosolyodva öleltem át.
— Nem felejtettem ám el! – súgtam, majd adtam neki egy puszit. – Szeretlek!
Bettiékkel csak a pályán találkoztunk, és egyből be is vettük magunkat a fenti részbe, onnan figyeltük és beszéltünk meg a versenyek eredményeit.
— Ott maradj! – morogtam, amikor Hamilton előzni próbált, és amikor ez sikerült neki, a kelleténél kicsit erősebben csaptam le az asztalra a poharat. Apa figyelmeztetően nézett rám. A kedvem csak tovább romlott a kerékcsere, illetve Button előzése után.
— Van egy olyan érzésem, hogy nem ez lesz a kedvenc futamom – mondta Betti a tizenötödik körben.
— Dettó! – kontráztam rá, és kértem egy koktélt vigasz gyanánt.
Nati a negyvenötödik körig bírta nyugodtan nézni a versenyt, akkor feltérdelt a mögöttem álló székre, és elkezdte fonni a hajam.
— Tiszta flúgos futam! Akárcsak tavaly! – ingatta Blanka a fejét, amikor elkezdett szakadni. Mind idegesen mocorogtunk, én Natira tekintettel igyekeztem nyugton maradni.
— Ki szavaz esős húsz körre? – kérdezte Rebus.
— Miért nem jönnek be? – értetlenkedett Zita. – Így falnak mennek!
— Mindenesetre a srácok jót játszanak – utalt Zsolt a két McLaren csiki-csukijára.
— Ilyen befutóval kiegyezek! – állapítottam meg pár körrel a vége előtt.
— Káosz futam, Button győzelemmel?
— Miért? Jól hangzik! – mondta Betti.
— Button egyébként is jubilál! – osztotta meg velünk Zsolt, majd lement, hogy felkészüljön a díjátadóra.
— Ezek szerint nyugodt szívvel fogsz este bulizni? – kérdezte Anyu.
— Igen! Tequilával és krémlikőrrel! – nevettünk a lányokkal egy öt évvel ezelőtti viccen, megtapsolva a befutó Buttont és Vettelt.
— Nyolcra megyünk értetek! – mondta Rebeka, amikor hazaindulva szálltunk be a kocsikba.
Otthon a készülődést egy váltott, hideg-meleg zuhannyal és hajmosással kezdtem, majd törölközőbe bugyolálva magam dobáltam ki a szekrény fele tartalmát. Végül egy grafitszürke, gyűrt mini ruha mellett döntöttem, amihez érzéki füstös szemeket készítettem magamnak. A hajam hullámos loknikba sütöttem be, és kivételesen extra erős hajlakkal fixáltam – tisztában voltam a terveimmel, és nagyon reméltem, hogy meg is valósulnak az éjjel.
A lányok nyolcra valóban meg is érkeztek, így Anyáéktól elköszönve indultunk ismét útnak. A beléptetésnél szerencsére nem kellett sokat várni, hála a két kapus megoldásnak, odabent pedig pillanatokon belül találtunk italt és helyet magunknak. Ahogy a vendég Dj Yamamoto belecsapott a lecsóba, rögtön a táncolók között kötöttünk ki, ahonnan aztán szép lassan a kiszúrt német mellett kötöttem ki.
— Miért nem táncolsz te is? – kérdeztem, mellékerülve, amolyan ’nem is igazán érdekel’ stílusban.
— Szia! – mért végig. – Nem tudok táncolni, jobb ha kimaradok belőle.
— Ugyan, táncolni mindenki tud, csak megfelelő alkohol-mennyiség szükséges! – legyintettem ránézve. – Hogy-hogy itt vagy?
— A fiúk rábeszéltek. Igazából inkább hagytam magam, csak szálljanak le rólam végre. – vallotta be.
— Jól tették! Még az is lehet, hogy élvezni fogod! – mosolyodtam el. Tehát Dan teljesítette a kérésemet, amit természetesen egyáltalán nem kérésként vezettem fel neki a múlt éjjel. A férfi tökéletesen hitt abban, hogy a dolog az ő ötlete volt.
— Azt kötve hiszem, de azért próbálok nyitott lenni!
Azt jól is teszed! gondoltam, de válasz helyett csak belekaroltam, és a tánctérre húztam. Néhány ütős pia után már nem tiltakozott annyira. Magam sem tudom, mire számítottam, de meglepett, hogy ilyen könnyen hat rá az alkohol. Hogy pontosan hányadik abszint után kerültem én is abban az állapotba, mint Sebastian, fogalmam sincs, de az biztos, hogy nem vártam túl sokat.
A következő pillanat, amikor eléggé józan voltam ahhoz, hogy vissza tudjak emlékezni az eseményekre, egy hotelszobában ért, ahogy a hatalmas ágyon fekve faljuk és simogatjuk egymást ahol csak tudjuk. Az egész testem égett a vágytól és a szenvedélytől, és ahogy belenéztem a kék szemekbe, tudtam, hogy a pilóta is ugyanúgy akarja azt a pillanatot, amikor a testünk összeolvad, mégis addig húztuk, ameddig bírtuk cérnával. A leghosszabb előjáték volt, amiben valaha részem volt. Amikor végre belém hatolt, elégedett sikoly tört fel belőlem, és el kellett telnie pár másodpercnek, mire ismét össze tudtam szedni magam annyira, hogy folytathassuk a dolgot. A gyönyör alattomosan csapott le ránk, és hiába volt elsöprő erejű, egyszer nem elégedtünk meg vele.

***
Egy férfi mellkason ébredtem. Az orrom megtelt a férfias, mégis könnyed illattal, ahogy vettem egy mély lélegzetet, és óvatosan megmozdítottam a fejem. Sebastian Vettel lágy vonásokkal aludt. Tegnap nem hittem volna, hogy így talál a másnap. Úgy tűnik, nagyon fáradtak lehettünk, ha egymás karjaiban aludtunk el. Elvigyorodtam, ahogy eszembe jutott az éjszaka, és felülve átvetettem a bal lábam a pilóta derekán. Percekig csak gyönyörködtem az elém táruló képben, elraktározva minden egyes részletet, hiszen tudtam, hogy ilyen élményben soha többé nem lesz részem. Végül előre dőlve leheltem egy csókot a puha ajkakra, majd ízleltem végig a német állát, nyakát és felsőtestét, ezzel ébresztve.
Nyögve fordította meg a fejét, de nem volt hajlandó magához térni. Másodszorra is megcsókoltam, amire egyből éberebb lett. Döbbenettől kitágult, csodaszép kék szemekkel bámult rám, én pedig nem bírtam megállni nevetés nélkül.
— Jó reggelt! – köszöntöttem angolul, és leszállva róla keresni kezdtem a bugyimat.
— Na, mi az? – néztem rám, amikor már a melltartóm vettem fel, és ő még mindig mozdulatlanul és szótlanul bámult rám.
— Lefeküdtünk egymással – mondta kicsit rekedt hangon.
— Le bizony! – vigyorogtam rá. – És nem szokásom bevallani, de fantasztikus volt!
— Most rohansz a tévéhez?
— Nem is rohanok, és nem a tévéhez. Haza megyek, és lezuhanyozom.
— Nem dicsekszel el vele, hogy megvoltam? – nézett rám meglepve.
— Miért tenném? Semmi közük hozzá. Legfeljebb a nővérem és a legjobb barátnőm fog tudni róla, de miattuk sem kell aggódnod!
— És nem is akarsz többet ennél?
— Mit akarnék?
— Nem akarsz a barátnőm lenni? Vagy nem követelsz pénzt cserébe a hallgatásodért? – pontosított.
— Sebi, édes pasi vagy, tényleg! – mosolyodtam el. – De valljuk be, nem tartozunk egy kasztba, lehet, hogy soha többé nem találkozunk. És nem is biztos, hogy beléd tudnék szeretni. Ez csak egy csodás éjszaka volt. A második lehetőség pedig még gondolatnak is abszurd.
— Furcsa vagy. – mondta. Láttam rajta, hogy megnyugodott. – A legtöbb lány minimum elkezdene kombinálni, utána pedig rohanna a sajtóhoz, hogy kitálaljon és tönkre tegyen.
— Én nem álmodozom. Abból pedig nem sok hasznom származna, ha balhét csinálnék. – adtam a tudtára, miközben az ujjaimmal átfésültem a hajam. Végre a német is öltözni kezdett, így az alsóbb tájakon is szemügyre vehettem még utoljára.
— Azt nekem adod? – kérdeztem, amikor a földről felvette a sötétkék inget, ami a bulin volt rajta. – Emlékbe. – Láttam, hogy átgondolja a dolgot.
— Ha kapok valamit cserébe.
Elvigyorodtam, és lehúztam magamról a fekete, csipkés tangám, majd odadobtam neki.
— Megfelel?
— Hogy hívnak? – állt elém, a szemembe nézve.
— Titanilla – suttogtam. – Röviden Tita.
— Látlak még valaha?
— Szeretnél? – kérdeztem vissza. Igyekeztem higgadt maradni, holott a fülem zúgott a felgyorsuló véremtől. Emlékeztettem magam, hogy ne támadjam le, hiába szeretném.
— Nem tudom. Át kellene gondolnom – felelte. Elfordultam tőle, és a kis szekrényen lévő jegyzettömb felső lapjára felírtam egy telefonszámot.
— Tessék – adtam át Sebinek. – Nem az én számom, de a tulajdonosa ismer. Öt év garanciát vállalok rá, hogy ezen keresztül el tudsz érni, ha akarsz.
— Nem ígérem, hogy biztos felhívom – vette el.
— Nem is kell! – mosolyogtam rá. – Ez az egész maradhat egy szép emlék is.
Pár percig némán álltunk egymással szemben, végül erőt vettem magamon.
— Ideje mennem. Kapok egy búcsúcsókot?
Sebastian pár pillanatig tétovázott, végül nagyon finoman magához húzva, lágyan megcsókolt. Az az édes perc a legelső csókomra emlékeztetett, mégis ezerszeresen felül múlta azt.
Elszakadva tőle lestem ki az ajtón, majd visszafordulva magamhoz vettem a táskám, és kihúztam a kezéből a felsőt.
— Viszlát, Tita! – búcsúzott el.
— Ég veled, Bajnok! – mosolyogtam rá lágyan, és kisurrantam az üres folyosóra, behúzva magam mögött az ajtót, és lezárva a Sebastiannal köztünk történteket. Valószerűtlen volt, hogy keresne, és ahogy a férfinak is megmondtam: nem álmodozom.

Benzingőzös hétvége - part one

— Odanézzetek, ez Fernando Alonso!
— Fernando!
— Ferni! Jaj, istenem, idenézett, Fernando! – sikítozott továbbra is a mellettünk álló szőke liba. A kezében „I love you Nando!” feliratú transzparens lógott, a fél mell kilátszott, a többi részét pedig sejteni sem kellett, annyira átlátszó volt a póló, amit viselt. Összenéztünk Timivel és Bettivel, de arrébb sasszézni nem tudtunk, annyian nyomorogtunk a kordonnál.
— Biztos, hogy az RB is itt száll meg? – kérdezte Betti, bár inkább csak a szájáról tudtam leolvasni a kérdést. A sikítozás csak erősödött, amikor Alonso autogramokat kezdett osztogatni, komolyan féltem, hogy megsüketülök.
— Gyertek! – kiabált Timi, és kifelé indult a tömegből. Kézen fogtam Bettit, majd nővérem után furakodva igyekeztem nem felbukni. Timi meg sem állt a hotel személyzeti bejáratáig.
— Ha sietünk, még elkaphatjuk a két Ferrarist az aulában, utána pedig bent megvárjuk a többi pilótát.
— Beengednek? – tette fel a naiv kérdést Betti.
— Megtanulhattad volna, hogy előttünk ilyenkor nincs akadály! – vigyorgott Timi az igazolást mutatva, amit tegnap kaptunk nagybátyánktól. Mivel ismerte a hotel fejeseit, könnyen meg tudta őket győzni, hogy állítsanak ki egy nyomtatványt számunkra, mert nem okozunk semmi fennakadást. Otthonosan mozogtunk ezen a hátsó részen, és csak egy biztonsági őr kérdezte meg, hogy van képünk bepofátlankodni. Mikor azonban meglátta az engedélyt, nem tartott fel minket, sőt, készségesen a recepciónál álló Felipe Massához vezetett, aki mosolyogva írta alá a felé nyújtott Hungaroring emblémás pólót. Mellette álló versenymérnöke megjegyezte, hogy fontos emberek lehetünk, ha itt lehetünk.
— Csak jó kapcsolataink vannak! – válaszoltam, és az ő orra alá is odadugtam a fehér, Hungaroringes felsőt, ő pedig nevetve vette át Timitől az alkoholos filcet, és adott autogramot. Csak akkor néztem meg, hogy mivel egészítette ki a nevét, mikor elmentek a lifthez: „For the most beautiful hungarian girls!”
3 órát ültünk a hotel kényelmes foteljeiben, elcsípve az érkező F1-eseket, amíg a Red Bull is megérkezett. Ezt nemcsak a hotelbe lépő szerelőkről tudtuk – akik közül a legtöbben viselték valamilyen formában az RB logót –, de onnan is, hogy odakint ismét hatalmas sikongatásba kezdtek a libák.
— Sziasztok, srácok! – léptem oda a bejelentkező szerelőkhöz. Páran értetlenül néztek rám, de Mike és Victor vigyorogva pacsizott le velem. A tavalyi futamon elegyedtünk a két férfival beszélgetésbe a boxutca látogatásakor.
— Mizu, Csajszi? Reméltük, hogy idén is látunk!
— Ki nem hagynám! Ti aranyozzátok be a hétvégém! – nevettem. – Srácok, ők itt Timi és Betti! – mutattam be a mellettem álló két lányt.
— Mi van, fiúk, meg se érkeztünk, de máris csajoztok? – nevetett a megérkező Guillaume Rocquelin.
— Csak szeretnének, de nem nagyon megy nekik! – válaszoltam helyettük vigyorogva. – Kaphatnék egy aláírást? – kérdeztem, pimaszul elé lépve. Kicsit meglepődött, de azért készséggel firkantotta le a nevét.
— Odanézz, Guill aláírást osztogat!
— Elérkeztél életed fénypontjához.
— Te pedig már túl is vagy rajta, nem igaz? – kérdeztem a versenymérnökére vigyorgó német pilótától, mire a szerelők röhögésben törtek ki, Guill pedig hátba veregette Sebastiant. Hátat fordítva a párosnak kértem az ott álldogáló szerelőktől is egy-egy aláírást, ahogy azt Bettiék is tették.
Amikor már pár perce magamon éreztem egy pillantást, hátrafordulva küldtem mosolyt a szőke német felé. Egészen addig cukkoltuk egymást a Red Bullosokkal, amíg meg nem indultak a lift felé. Elköszönve ültünk vissza a fotelekbe, várva a további pilótákat, de a fő szenzáció, amiért leginkább jöttünk – a Red Bull Racing Vettel-különítménye – már elment.

***

— Tita, nem jössz? – nyitott be Timi kopogás nélkül.
— Hova? – ásítottam, és igyekeztem nővéremre fókuszálni.
— Boxutca látogatás van. Fél óra múlva indulunk, szóval kapd össze magad, ha jönni akarsz!
Nyögve temettem az arcom a párnába, majd tapogattam ki a telefonom, hogy elindítsak egy lehetőleg pörgős számot. Most már tudtam, hogy tegnap nem kellett volna reggelig sörözni az egyik helyi non-stop bárban pár ismeretlen helyi fiú társaságában. Nem voltam részeg – arra figyeltem, hogy ne igyak túl sokat –, fáradtabb már annál inkább.
David Guetta dallamaira rángattam elő egy rövidgatyát és egy atlétát, majd vetettem be az ágyat, és csoszogtam ki a fürdőszobába. Kettőt kopogtam, vagy inkább dörömböltem az ajtó, aztán választ nem várva nyitottam be. Szerencsére csak hugi fésülködött a tükör előtt.
— Szia, Tita, képzeld Zsolt megígérte, hogy idegenvezetést kapok! – csiripelte vidáman.
— Aha, az jó, Nati – motyogtam, és meglapogattam a feje búbját, amire morogva hajolt el.
Hidegvízzel mostam arcot, hogy valamennyire felébredjek, majd a színezett hidratálóval alapoztam le az arcom, hogy elfedjem a szemem alatt húzódó táskákat. Világosbarna porral kifestettem a szemhéjam, kihúztam a vízvonalakat, majd fogmosás után a szám is kifestettem egy korallos színnel, és fésülködve mentem le a földszintre, ahol a többiek elő-uzsonnáztak.
— Negyed óra. Én nyertem – pillantott fel Timi az órára. Megütközve néztem rajtuk végig.
— Ti fogadtatok, hogy mennyi idő alatt készülök el? – azt hittem, leszoktak erről a játékról, legutóbb Karácsonykor idegesítettek vele.
— Apa minimum fél órára tippelt, Anyu 20 percre.
— Én is titeket! – fintorogtam rájuk, miközben leültem a Nati mellett árválkodó székre.
— Én szeretlek, Tita! – nézett rám a kislány.
— Én is téged, Hugi! – mosolyogtam rá, és kicseréltem a tányérunkon pihenő paradicsomot és retket. Utóbbit ki nem állhatta, míg a piros zöldséget imádta. Menetrendszerű volt ez a csere, hisz én mindkettőt ugyanúgy szerettem.
— Mikor indulunk? – tette fel Timi az engem is izgató kérdést.
— Ha Zsolték megérkeznek. Mi Katival csak vasárnap megyünk.
— Muszáj? – kérdezte Nati szomorúan. Ez volt az első verseny, amire élőben mehetett, ráadásul nagyon ragaszkodott Anyához, ahogy a kései gyerekek legtöbbje.
— Talán kimehetnék, nem olyan fontos, hogy én is ott legyek azon a találkozón, úgyis rád kíváncsiak! – ajánlotta Anya.
— Legyen! – sóhajtott fel Apa. – Ki vagyok én, hogy ellent mondjak a nő-uralomnak? – tette fel a költői kérdést. Nati ez után már felderült arccal készülődött.
A szobámban pakolásztam, a kistáskába a szükséges dolgokat, amikor hallottuk a rövid dudaszót: megérkeztek nagybátyámék. Átdobtam a vállamon a táska pántját, a hajamba tettem a napszemüvegem, és lerobogtam a lépcsőn.
— Sziasztok! – üdvözöltem őket, és mindenkinek adtam két puszit, a szokás szerint sorba álló Nati egy hajborzolást is kapott.
— Kislányom, nem akarsz hozni egy kardigánt? Nincs a legmelegebb – kérdezte Anyu, mire válaszul leemeltem az egyik fogason lógó háromnegyedes ujjú ingemet. Elköszöntünk Apától, majd Timi az anyós-, én pedig az Audi hátsó ülésére vágódtam be, Nati gyerekülése mellé. Útközben felvettük Bettit, így a mi kocsink is tele lett. Az egyébként rövid út most kétszer annyi ideig tartott, de beszélgetéssel elütve alig vettük észre.
— Hol kezdjük? – kérdeztem Bettitől, amikor végre bejutva sétálgattunk, kerülgetve a tömeget. Timit már rég szem elől tévesztettük, ugyanis Rebekát és Blankát magával rángatva csatlakozott a rá váró Zitáékra.
— Menjünk sorban, aztán az RB-nél megállhatunk.
— Tita! – szól Anya utánunk, mielőtt túlzottan elszakadhattunk volna tőlük. Megállva vártuk be őket.
— Viselkedj! – fenyegetett játékosan, én pedig szem forgatva öleltem meg, és adtam neki két puszit, aztán integetve indultunk útnak. Hátranézve láttam, ahogy Nati Anya, Csenge pedig nagynéném kezét fogja, és húzzák őket az első csapathoz. Sokkal jobban lázba hozta őket a dolog, mi Bettivel inkább csak beszélgetve lébecoltunk oda-vissza, szemügyre véve a pasikat. Öt éve, az első élő versenyemen, még én is ugyanilyen izgága voltam, az idő múlásával azonban már tudott annyira tűzbe hozni a boxutca látogatása. Persze, mindig nagyon vártam, és egy-egy új versenyzőnél sorba álltunk az aláírásáért, azt az ideges, gyomorszorító érzését viszont már elveszítette.
— Remélem, találkozunk a szerelőkkel. Az a Tyler nagyon bejön!
— Tyler? – kérdeztem vissza homlokráncolva. – A szőke?
— Vele beszélgettem, amikor otthagytad Guillt – világosított fel.
— Ja, igen emlékszem! Tényleg jól néz ki. De azért ne táplálj túl nagy reményeket!
— Tita, ne légy ünneprontó! – fedett meg.
— Álmodozz csak! Majd felébresztelek, ha bilibe lóg a kezed! – nevettem, magunkra vonva a Williamsesek figyelmét.
— Tudtam, hogy bízhatok benned! Egyébként Gabi miért nem jött?
— Segítenie kell az apjának. De a futamon, ha minden igaz, itt lesz. Valahol a lelátón.
— Csak a futamon?
— Igen, csak ott. De akkor is nyugodtan szétnéznék a pasik között, ha este a Symbolban is ott lenne.
— Persze, úgy könnyű, ha nem kell hűségesnek maradnod!
— Ő sem lenne az! Pontosan tudod, hogy az első gridgirlt ágyba vinné, amelyik hajlandó összefeküdni vele – közöltem vállam vonva. – Emlékszel, hogy Bogi azzal dicsekedett, hogy ő lesz Seb Vettel kocsijánál?
— Persze, tele volt vele az üzenőfal! Nem győztem kitörölni, hogy ne lássam.
— Még sincs itt. Mikor Kata rákérdezett, azt mondta, hogy a szervezők elszúrtak valamit, és eggyel több lányt hívtak, végül ő maradt ki.
— Nem mondod! – hüledezett Betti. Volt képe ezt kamuzni?
— Szerintem ez még csak a finom füllentései közé tartozik.
— Az biztos, hogy a szilveszteri volt a legnagyobb hazugsága – bólintott.
— Ausztrália? Arról csak pletykákat hallottam.
— Úgy volt, hogy… Nézd! – biccentett a Ferrari felé, félbehagyva a mesélést.
— Gyere, menjünk! Hátha kapunk potya sütit! – ragadtam karon, és indultam sietős léptekkel az ünneplők felé.
—… bárcsak idenézne! Még nem hívott fel, de ma biztos megteszi! A horoszkópunk szerint is összeillünk Fernivel! – kaptam el az egyik lány fellengzős nyafogását.
— Majd pont érted hagyja ott Raqut! – morogtam lenézően leginkább csak magamnak, de valószínűleg nem voltam elég halk, mert rám kapta a pillantását.
— Hozzád senki sem szólt! – nézett végig rajtam leereszkedően. Szívesen lekevertem volna neki egy józanító pofont, csak úgy, grátisz.
— Épp most tetted meg, Édesem! – villantottam rá egy cukormázas műmosolyt. Betti finoman kezdett arrébb húzni – na, igen, ismert már.
— Nem mentem volna neki! – biztosítottam a lányt, amikor a Red Bull home felé tartottunk. Beszéltünk pár percet Victorékkal, latolgattuk Sebastian esélyeit – persze a fiúk hülyítettek, ezt mindannyian tudtuk –, készítettünk néhány csoportképet, aztán Tyler – Betti legnagyobb örömére – felkísért minket a VIP részlegre. Egy, az ablakhoz közel eső asztalhoz ültünk le a szerzeményeinkkel.
— Odanézz, a Németek Gyöngye! Nem kellene aláírást osztogatnia? – kérdeztem angolul Bettinek címezve, de elég hangosan, hogy Sebastian is meghallja. A számításom be is jött, ugyanis felénk fordult, majd elmosolyodva lépett hozzánk, nyomában edzőjével.
— Na, és Nektek nem kellene az aláírásomért sorban állanotok? – kérdezte.
— Tucatáru nem érdekel – vigyorodtam el. – De a Szépfiú aláírásának örülnék! – váltottam szelíd mosolyra, ahogy a finnre néztem. A pilóta döbbenten bámult rám – nyilván azt várta, hogy hasra esünk tőle –, Betti és Tommi viszont prüszkölve próbálták visszafojtani a nevetésüket. Előkaptam egy lapot és egy tollat, majd várakozóan néztem Tommira, aki végül lefirkantotta a nevét. Látszott rajta, hogy meglepődött, amiért komolyan gondolom a dolgot. Ekkor jelent meg Britta, Seb sajtósa, és egy köszönés után tudatta a pilótával, hogy ideje lenne lemennie a rajongókhoz, ha már itt van.
— Sok sikert, Németek Gyöngye! – búcsúztam egy gúnyos mosoly kíséretében.
— Ismerem ezt a pillantást! – mondta Betti, amikor eltűntek. – Kiszemelted őt magadnak!
— Meglehet… - válaszoltam sejtelmesen.
— Barátnője van! – emlékeztetett.
— Engem nem zavar! – vontam vállat. – A legjobbak is hibázhatnak!

Érzelmek versenye 7.

Sziasztok! Itt a következő, picit rövidebb, mint az eddigiek. Holnaptól vizsgaidőszak, így erre való tekintettel 15 hozzászólás után jön a következő!

***

Victor és Sam között ülve néztem a második szabadedzést. A szünetben való beszélgetést végül megúsztam, mert Josie elhívta Jaimét nyilatkozni, viszont megígértette velem, hogy másnap délelőtt találkozunk.
Az edzés és interjúk után Felipével futottunk össze a paddockban. Seb és Tommi elől sétálva beszélgettek, én pedig kicsit lemaradva köszöntem a brazilnak.
— Üdv, Felipe! Hogy van a család?
— Hello! Jasmine, igaz? Hallottam a híreket, gratulálok a munkához! – mondta barátságosan. Tudtam, hogy a balesetre utal, és hálás voltam, amiért kikerülte a kellemetlen élményeket, ezt egy mosollyal ki is mutattam.
— Igen, köszi! Furcsa úgy sétálni, hogy én szinte a fél paddockot ismerem, ők pedig idegenként bámulnak rám – nevettem. – Mintha a három évvel ezelőtti Nagydíjat élném át az újbóli bemutatkozással.
— Nem lennék a helyedben. Egyébként jól vannak, Felipinho négy órákat tölt a bölcsiben, és nagyon imádja. Azt hiszem, rám ütött, mert naphosszat autóversenyzőset játszik – mesélte büszkén. Élvezet volt hallgatni, ahogy a kisfiúról áradozott.
— Ezek szerint megvan az utánpótlás – állapítottam meg.
— Igen, nagyon úgy tűnik. Rafaella előre retteg, hogy ő is száguldozni fog – nevetett.
— Odébb van az még egy kicsit. Most mennem kell. Sok szerencsét a továbbiakra! – búcsúztam a kocsikhoz érve. Ölelés és puszi után engedett csak el.

A péntek reggelt együtt indítottuk a két szőke férfivel, illetve Victorral és Sammel. A szerelők az előző napi, megnyert edzést követő mini buliról számoltak be, amin Bill kisfiának megszületését is ünnepelték. Sebnek erről eszébe jutottak a lányok, így a reggelit félbehagyva rohant fel a szobámba, hogy a laptopomról beszélhessen Hannaékkal. Erre Tommi és Victor megígérték, hogy hetekig fogják ezzel szívatni, de nem voltam biztos benne, hogy a bajnok hallotta.
Fél órával később átöltözve, felkötött hajjal találkoztam a hotel előtt Jessicával és Jensonnel. Legutóbbi frome-i látogatásom óta nem találkoztunk, így volt mit megbeszélnünk. Sétálva róttuk az utcákat, végül egy park széli kis padra leülve állapodtunk meg, és csak egy tíz év körüli kisfiú zavart meg minket, aki autogramot kért nagybátyámtól.
Már tíz óra volt, mikor visszaindultunk. A hotel aulájában elköszönve a párostól kértem el a recepcióról a szobakulcsom, de a lány azt mondta, nem is adták még le. Félig bosszúsan mentem fel a lifttel, a folyosón pedig Tommival futottam össze.
— Hol van Sebi? – kérdeztem a férfitől.
— Most jön – válaszolta, amikor hátranézve meglátta a bajnokot.
— Ne zárd be! – emeltem meg a hangom, hogy Sebastian meghallja.
— Szia! – jött oda vigyorogva. Várakozva nyújtottam ki a kezem, de a kártyát nem kaptam meg.
— Nem hiszem el, hogy ilyen sokáig beszéltetek! – el akartam venni a kulcsot Sebitől, de ő felemelte a karját, így esélyem sem volt elérni azt.
— Sebi! – ugráltam, ő viszont gyerekes módon a feje fölé emelte a kezét, és vigyorogva figyelte a próbálkozásaim.— Sebastian! – tettem csípőre a kezem, más módszerhez folyamodva. – Add ide, vagy beiktatok neked egy egész napos interjú maratont, amikor amúgy szabad lehetnél! – fenyegettem.
— Nem tennéd! – hitetlenkedett, de a vigyor az arcáról leolvadt.
— Tégy próbára! – válaszoltam. Fél percig gyanakodva figyelt, végül elkedvtelenedve engedte le a karját, és adta át a csata tárgyát.
— Na, jól van, gyerekek! – forgatta a szemét Tommi. – Seb, indulás!
— Hova mentek?
— Kimi felújított jachtját nézzük meg. – vigyorodott el Seb ismét. – Velünk jössz?
— Nem. Nélkülem is le tudod fárasztani a finnt. – mosolyogtam rá angyalian.
— Szeretnéd, ha nem csak te lennél fárasztó, mi? – adott egy puszit.
— Sose fogod megtudni, milyen fárasztó vagyok! – küldtem felé egy kacér pillantást, és a nyelvem hegyével megnyaltam a szám. A nevetés szinte azonnal kitört belőlem, a két szőke ugyanis leesett állal bámult rám, Sebi egyszerűen nem tudott visszavágni. Elégedetten fordítottam nekik hátat egy búcsút intés utána, és vidáman tértem vissza a szobámba. Ott kikerestem a kék, színátmenetes ruhát, és leengedtem hozzá a hajam.
— Mi a fenét csinálok? – sóhajtottam a tükörképemtől kérdezve, miután lealapoztam az arcom. Kihúztam a szemem, majd a szám, és mielőtt elindultam volna, befújtam magam.
A szívverésem fokozatosan gyorsult, ahogy egyre közelebb értem az étteremhez, ahova a találkozót beszéltük meg. A boltíves kapun belépve eszembe jutott egy régen látott filmből egy mondat, miszerint csak a reggeli nem számít randinak.
A vendéglő hangulatos volt, és mentes a Monacóra jellemző fényűzéstől. A főpincér az eldugottabb hátsó rész felé vezetett, ahol a világításra lámpák helyett inkább gyertyák és mécsesek szolgáltak, enyhe keleties beütéssel. Jaime az egyik asztalnál ült, az az ing volt rajta, amit három éve vett, mert megjegyeztem, hogy jól állna neki. Most is rendesen beleremegett a gyomrom a látványába.
— Szia, Jaz! Gyönyörű vagy! – bókolt, miközben felállva várta, hogy leüljek.
— Köszönöm! – foglaltam el a vele szembeni helyet. – Biztos, hogy itt szeretnél beszélgetni?
— Nem tetszik? – kerülte ki a közvetlen választ.
— De igen. Nagyon szép hely, csak…
— Csak? – nógatott, le sem véve rólam a szemét.
— Csak nem vagyok biztos benne, hogy megfelelő hely ahhoz a beszélgetéshez, amiért itt vagyunk.
— Az feszélyez, hogy lefeküdtünk?
— Téged nem?— Nem ez volt az egyetlen alkalom – rándult meg a szája sarka.
— A helyzet volt más.
— Te változtattál rajta! Jaz, nem azért hívtalak ebédre, hogy veszekedjünk – mondta, mielőtt megszólalhattam volna. – Beszélgetni szeretnék, részese lenni az életednek! Hiányoznak az együtt töltött percek!
— Nekem is hiányoznak – vallottam be.
— Akkor mi a gond?
— Túl régen volt már. Megváltoztunk, minden megváltozott.
— Én ugyanaz vagyok, akit megismertél.
— Nem, ez nem igaz! Rengeteget változtál, ahogy én is.
— Az nem változott, hogy szeretlek!
— Jaime! Barátnőd van, és nem én vagyok az!

— Csak rajtad múlik! Egy szavadba kerül – nyúlt át az asztalon, és fogta meg a kezem. Rögtön el akartam húzódni, de az érintése annyira jól esett, hogy képtelen voltam rá.
— Menjünk innen!
— Mi lesz az ebéddel?
— Majd veszünk valamit.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Jázmin ruhája:

Érzelmek versenye 6

Sziasztok! Nem örülök, hogy így lett meg a dolog...

Ismét 10 hozzászólás után jön a következő rész, és akkor is meg fogom várni, ha éveket is kell várnom. Nem akarok senkit büntetni, de a 9 rendszeres olvasóból csak összejön ennyi. Mindenkitől csak egyet fogadok el! Iszonyú igazságtalan, tudom, de jelenleg nem sok motivációm van az írásra, úgyhogy, ha érdekel a történet, akkor legyetek szívesek és mutassátok is meg!

***

A terminálból kilépve rögtön kerestem az ismerős arcot, de senkit nem láttam. A táskámat magam után cipelve sétáltam ki a reptér elé. Láttam a várakozó taxit, de nem indultam meg felé, mert Brittával megbeszéltük, hogy kiküld értem valakit.
— Jó napot! Miss Wieder?
— Igen, én vagyok!
— Timothy vagyok, Miss Roeske küldött ki Önért.
— Értem, üdvözlöm! – mosolyogtam rá. Átvette a cuccom, és berakta a sötétített ablakú Lexusba, majd beszállva indultunk meg a hotel felé. Az üvegen át néztem az árnyékosnak tűnő utcákat, amelyek mellett elhaladtunk. Eszembe jutottak a séták, amiket Jensonnel tettünk a megismerkedésünkkor, a Jaimével eltöltött boldog percek. Mire pedig észbe kaptam, már meg is érkeztünk. A fuvart megköszönve búcsúztam el Timothy-tól, és jelentkeztem be a recepción. Szerencsére nem volt semmi fennakadás, így tíz perc elteltével már átöltözve hagytam el a lakosztályom, hogy Britta és Sebi keresésére induljak. Nem állt szándékomban feleslegesen bolyongani, ezért a nőt hívtam, hogy igazítson el, majd fogtam egy taxit, amivel a kikötőbe mentem.
Ha Britta nem mondta volna, akkor is rájöttem volna, hogy valószínűleg nem olyan régen lehetnek itt. Sebastian egy hajóban ügyetlenkedett, de ezt a lelkesedés elsöpörte, mint valami szemtelen porcicát, maradt elragadó igyekezet, ahogy próbálta uralni a vízen ringatózó hajót.
A mólóról figyeltem őket, nem akartam megzavarni a koncentrációban a németet, és a kamerák elé álláshoz se nagyon volt kedvem, így távolról szemléltem a dolgok folyását, valamint élveztem a tenger sós illatát, és a napsugarak melengetését.
Valamelyik kis utcából egy hegedű édes-bús dallama úszott a levegőben felém. Behunyt szemmel engedtem át magam a szomorú, mégis felemelő melódiának, hagyva, hogy az emlékár ismét elragadjon. Még mindig nagyon féltem a katalánnal való találkozástól, de azt is beláttam, hogy nem húzhatom örökké a dolgok, és jobb volt inkább túlesni rajta, mint egyre jobban rágörcsölni a lehetőségekre.
Körülbelül fél óra elteltével kötöttek ki, a riporterek pedig villámgyorsan hagyták el a helyszínt. Meg volt az anyag, amiért jöttek, tudták, hogy másra nem igen számíthatnak, így minden másra fittyet hányva rohantak el. Britta és Seb még beszélt pár szót egy férfival – nyilván a hajó tulajdonosával –, majd nevetgélve indultak felém.
— Ahojj, Kapitány! Sikerült egy kis ízelítőt kapnod a Tengeri Medvék életéből? – kérdeztem a pilótát, miközben megöleltem.
— Hát, ha azt nem is, de egy ideig biztos nem akarok hajót látni öt méteren közelebbről.
— Kimi szomorú lesz. Hogy buliztok így a jachtján?
— Neki tök mindegy, hol teszi, csak bulizhasson – nevette el magát. – Remélem, ma megelégszik egy kis ivással, és nem akar elmenni a hotelből.
— Majd Tommi figyel rátok. Edzői tilalom bulizásra, vagy valami hasonló.
— Esetleg megmondod az igazat, biztos megérti, elvégre ő is versenyez. – ajánlotta Britta. – Gyere, Jaz, meghívlak egy fagyira! Sebi fizet.
— Hé! – háborodott fel az említett. – Én is akarok fagyit enni!
— Szeretnék, Sebi, szeretnék! Különben pedig nem lehet, vagy egy kanál plusz öt kört jelent holnap.
— Vállalom! – vágta rá a német, és kézen fogva kezdett húzni minket a legközelebbi cukrászda felé. Végül csak diabetikus fagylaltot kért.

— Jó reggelt! – huppantam le másnap reggel a három szőke mellé a hotel ebédlőjében. Britta a telefonján babrált valamit, Sebi álmosan pislogott az almalevére, Tommi pedig jó étvággyal ette a pirítósát.
— Ma te kíséred Sebet! Engem Christian berendelt megbeszélésre. – közölte Britta fel sem nézve.
— De csak csütörtök van.
— Az őket egyáltalán nem érdekli. Tegnap is volt ülés, ma is lesz, sőt, szerintem holnap is. A taktika mindenek felett! Tessék, ezt Christian küldi, mostantól a tied! Benne van az én számom, Chrisé, Tommié és Sebié, valamint még néhány emberé, akiket még nem ismersz, de később munkakapcsolatod lesz velük! A dobozát felküldetem a szobádba, jó tanulást! – nyújtotta át az iPhone-t, amin az előbb még bíbelődött, majd rám mosolyogva állt fel, és szinte elrohant.
— Hány kávét ivott meg, hogy így pörög? – kérdeztem, miután sikerült túl tennem magam rajta, és a szám is becsuktam.
— Egyet. Reggel mindig ilyen, szerintem még felkelés előtt adagol magának egy kis Red Bullt intravénásan.
— Ahogy látom, az neked sem ártana.
— Hiányoznak a lányok! – nyafogott rám nézve.
— És ezért vagy ilyen letört? Az eddigi futamokat hogy csináltad végig?
— Hisztisen. – szúrta közbe Tommi két falat között, mire kapott a pilótától egy ronda pillantást.
— Hajba ne kapjatok! – álltam meg egy pillanatra a kenyér vajazása közben a két férfit nézve. – Mikor edzetek? – kérdeztem Tommit.
— Csak késő délután, öt körül.
— És holnap?
— Délelőtt. Délután van az interjú, nem?
— De igen, kettőtől.
— Melyik újságnak? – szólt közbe Sebi.
— Kicker. Fotókat is kértek, úgyhogy az négyig eltart. – vettem elő az új iPhone-om, és írtam be naptárba. – Ma tíztől fél tizenkettőig első szabadedzés, majd kettőtől fél négyig második. Szombaton tizenegytől délig harmadik edzés, jó, ezeket Britta beírta. – tettem el újfent a mobilt, és mikor felnéztem, két kék szempárral találtam magam szemben.
— Mi van? – kérdeztem értetlenül.
— Nem kell tanulnia.
— De nem ám! – kontrázott rá Sebi is.
— Mi van? – ismételtem meg, de nem kaptam választ. Egészen a pályára indulásig nyaggattam őket, hiába. Csak néha-néha összenéztek, és vigyorogtak, de magyarázatot adni egyikük sem volt hajlandó.

A Red Bull motorhome-ban ültem, és vigyorogva bökdöstem az előttem álló Victor vállát. Sebi az autóban ülve körözött a pályán, Tommi pedig a pit wallnál állt a nagyokosok között, így én a szerelőkre lettem bízva. Először csak azért böktem meg a férfit, mert kérdezni akartam valamit, de annyira morcos arccal fordult hátra, hogy nem bírtam megállni további piszkálás nélkül.
— Ha még egyszer megböksz, letöröm a kicsi kacsód! – nézett hátra, mire majdnem elnevettem magam. Az ajkamba harapva tartottam fel a kezeim, jelezve, hogy békén hagyom.
— Victor! Mit csináljak, ha nem piszkálhatlak? – dőltem előre, a fülest levéve, hogy a fülébe súghassak.
— Nézd a képernyőt!
— De ennek még semmi tétje nincs!
— Attól még jó érzés, ha megnyerjük! – mondta Sam. Sóhajtva emeltem a tekintetem a képernyőre, amint abban a pillanatban mutatták az egyik összetört Red Bullt.
— Melyikük az? – kérdeztem ijedten.
— Ez Alguersuari. Megcsúszott a poron. – tájékoztatott Victor. Figyeltem, ahogy Jaime mutogat, hogy jól van, majd kiszáll, és elindul a box felé. Csak reggel futottunk össze, az is inkább csak egy szemvillanás volt, hiszen az edzésre készülve már a kocsiba szállt be. El kellene döntenem, hogy mikor beszéljünk, futott át az agyamon. A képernyő helyett most már azt néztem, mikor ér be a boxba Jaime, utána pedig addig követtem a tekintetemmel, ameddig tudtam. Először a pit wallhoz ment, végül a szerelőihez. Biztos voltam benne, hogy tudja, hol vagyok, mert mikor elfordult a versenymérnökétől, a szeme felénk fordult, de arra nem fogadtam volna, hogy látott is. Nem mentem utána. Túl gyáva voltam.
A szabadedzés letelte után megvártam, míg Sebi beér, majd átöltözik, és együtt mentünk át a büfébe. Útközben persze megállítottak a riporterek, de egy gyors nyilatkozat után közbelépve hessegettem be a fiúkat, és mire leültem, az egyik lány már hozta is a fiúknak a szendvicseket.
— Kösz, Carlotta! – mosolygott rá Tommi.
— Szia! Te vagy Jasmine, ugye? – fordult felém.
— Szia, igen! Jasmine Wieder.
— Én meg Carlotta Totognu. Mit hozhatok?
— Azt, amit a fiúknak is, hideg őszilével.
— Máris! – fordult el, és pár pillanat múlva már vissza is tért az étellel. Egészen a szünet végéig a büfében ültünk, csendesen beszélgetve. Főleg Seb és Tommi tárgyalták meg az eseményeket, én javarészt a büfé másik részébe pillantgattam – oda, ahová Jaime és Josie ültek be nem sokkal utánunk. A tekintetünk minduntalan összevillant, másodpercekre belefeledkezve a másik íriszébe, de mikor úgy éreztem, a következő pillanatban nem bírom tovább, elkaptam a pillantásom.
— Jaz! – lóbálta előttem Sebi a kezét.
— Hm? Mi az? – fókuszáltam rá.
— Menj oda!
— Nem, most nem. – válaszoltam. – Nem akarsz hátra menni, pihenni?
— Nem, jó nekem itt. De te menj nyugodtan, ha szeretnél. A szobám üres, és a szabadedzés végig nem kell pesztrálnod. – mosolyodott el.
— Rendben. Találkozunk az edzés előtt, mielőtt beülnél a kocsiban! – álltam fel, és hagytam el a büfét. Magamon éreztem a katalán pillantását, míg el nem tűntem a folyosón, ott aztán megszaporázva a lépteim, szinte bevágtattam a Sebinek kijelölt szobába. A szívem olyan tempóban vert, mintha körbe futottam volna a pályát. Az ágyra ülve próbáltam megnyugodni, de nem ment valami jól. Akárhányszor felidéztem az átható, kék szemeket, a hideg futkosott a hátamon. Tudtam, hogy úgy viselkedek, mint egy ostoba kislány, de egyszerűen képtelen voltam tovább jutni az elhatározásnál. Mintha egy több kilométer széles szakadékot kellett volna átugranom.
Arra kaptam fel a fejem, hogy nyílik az ajtó, majd halkan kattan, jelezve, hogy a valaki bejött. Egyenesen a kék szemekbe bámultam, a szívem pedig rögtön felugrott a torkomba. Egy hosszú percig csak bámultuk egymást, végül Ő szánta rá magát a kezdeményezésre.
— Szia! – köszönt suttogásnál alig hangosabban. – Tudom, hogy azt mondtam, megvárom, míg szólsz, de a tudat, hogy itt vagy karnyújtásnyira…
— Tudom, ismerős. – válaszoltam ugyanolyan halkan. Nem igazán bíztam a hangomban, de sokkal magabiztosabbnak hallatszódott, mint amilyennek éreztem magam.
— Most beszélhetünk? – kérdezte reménykedve.
— Nem tudom. Mindjárt kezdődik a szabadedzés, vissza kellene mennünk!
— Én ma már nem ülök kocsiba. Elég szépen összetörtem – vágott egy fintort.
— Nekem akkor is Sebi mellett a helyem.
— Igen, tudom, hogy te leszel a sajtósa, de nyilatkoznia csak az edzés végén kell.
Örültem, hogy megtartotta a három lépés távolságot, és az ajtóban állva próbált meggyőzni. Még így is sikító frász kerülgetett.
— Kérlek, Annie…
— Ne szólíts így! – vágtam közbe.

Érzelmek versenye 5.

Szülinapi ajándékom Nektek! :) A következő rész 10 hozzászólás után jön! :) Enjoy!

— Jaz!
Lassan sikerült fókuszálnom a közeledő alakra. A fekete haj megnőtt, és kiszőkült, és ahogy megismertem Hannát, rájöttem, hogy csak a képzeletem játszott velem.
— Mi történt? – guggolt le elém. Válaszolni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Elkeseredve ingattam a fejem, aztán a könnyeim megindultak.
— Hé, csssssss! – Hanna úgy ölelt magához, ahogy a kisgyerekeket szokás, én pedig zokogva bújtam bele az óvó ölelésbe. Percekig, vagy talán órákig is ringatott.
— Lefeküdtem vele! – suttogtam hitetlenül, de ahogy kimondtam, éreztem, hogy az egész rémálom megszilárdulva vált valósággá a szavaim által.
— Kivel? – kérdezte halkan. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg nem tudta, vagy csak azt akarta, hogy elmondjam.
— Jaimével. Sokat ittam, és Sebi eltűnt, aztán találkoztam vele, és…– a folytatást elnyomta újra feltörő sírásom.
— Cs, nyugodj meg, Jaz, itt vagyok veled! Itt vagyok…
— Nem lett volna szabad! Ezt nagyon nem kellett volna…– motyogtam félig magamnak.
— Nem tudod eltörölni! – ült le ismét mellém, két bögre teával, amit ki tudja, mikor főzött. Némán ittam bele a kezembe nyomott italba, és pár percig csak kortyolgattam, magamban emésztve a dolgokat.
— Hol vannak a lányok? És te hogy kerülsz ide? – kérdeztem hirtelen, mikor eszembe jutott, hol is vagyunk.
— Otthon, Reginával. Seb felhívott, hogy hazaértél-e már, mert… hívott, de nem vetted fel. Mikor mondta, hogy nem tudja, mikor tűntél el, idejöttem, azt remélve, hogy itt vagy. – alig észrevehető volt a megakadás, de megütötte a fülem. Mégsem kérdeztem rá.
— Rémesen nézek ki, ugye? – kérdeztem, letörölve a könnyeim. A citromfű tea, amit itatott velem, hatásos volt.
— Ne törődj vele! – mosolygott rám. Szipogva álltam fel, és mentem ki az előszobában hagyott táskámért, hogy előkeresve a telefonom menjek vissza Hannához, közben megnézve a híváslistát. Tizenegy nem fogadott hívást jelzett, négyet Sebtől, ötöt Jaimétől, egyet Hannától és egyet Csengétől, bár utóbbi valószínűleg egész más miatt keresett.
— Mihez kezdjek, Han? Nem tettethetem, hogy elfelejtettem az egész éjszakát. Mivel magyarázzam, hogy lefeküdtünk, aztán ott hagytam?
— Az igazsággal. Másnak nincs értelme.
— De én sem tudom, hogy mi az igazság! Felhívom Christiant, és felmondok.
— Ne! – vette el a telefont. – Hányszor mondjam még, hogy nem menekülhetsz? Emlékszel az első találkozásunkra? Akkor te segítettél nekünk, hogy Sebivel ismét boldogok legyünk. Most magadon segíts, ha már külső segítséget nem fogadsz el!
— És hogy kezdjek neki?
— Tisztázd, hogy mit érzel – vonta meg a vállát. – Hogy számítanál bármire Jaiménél, ha még magadban sem vagy biztos?
— Félek – mondtam ki. – Félek szembenézni vele, és várni a reakciójára és arra, hogy a szemembe mondja, mennyire önző vagyok. Félek, hogy elveszítem őt, ahogy azt a kisbabát, vagy Anyuékat is. Hogy bántják miattam…

„Egy olcsó ribanc vagy! Szállj le Jaiméről és Sebiről is, és menj vissza oda, ahonnan jöttél! Mindketten jobbat érdemelnek nálad.”
„Figyelmeztettelek! Hagyd békén Tűzvarázslót, ő az enyém! Csak hátráltatod, és ha nem szakítasz vele, mindketten nagyon megbánjátok! Ugye, nem akarod, hogy bármi baja essen?”

— Jaz, az régen volt, és elkapták! – emlékeztetett, tudva, hogy mire gondolok.
— Tudom, de nem tehetek róla, hogy mindig eszembe jut. Honnan tudod, hogy nem jön valaki más, elvetemültebb, vagy nem miattam sebesül meg, amilyen szerencsétlen vagyok.
— Butaságokat beszélsz! Volt egy pechsorozatod, na és?
— Pechsorozat? – nevettem fel kényszeredetten. – Te tényleg pechnek nevezed azt a sok balesetet?
— Puszta véletlen, Jaz! Ne kezdj nekem Sorsról, vagy átokról beszélni, mert esküszöm, felpofozlak! Nem üldöz sem a halál, sem szerencsétlenség. és ha te is elhinnéd végre, akkor boldog lehetnél!
— Boldog voltam! Iszonyú boldog, mikor mellettem volt! Olyan volt az a nyár, mint egy babarózsaszín álom, aminek a végéről nem akartam tudomást venni. Aztán jött a hegyes tű, és a lufi kipukkadt.
— Te lyukasztottad ki. Mert nem akartad, hogy még többet kelljen ingáznia miattad, vagy, hogy baja essen.
— Nem, nem akartam! Neki akkor a vezetésre kellett figyelnie, és elég nehéz lett volna úgy, ha mindig egyeztetnie kell, hogy találkozhassunk.
— Persze. Te pedig inkább döntöttél helyette, mintsem megkérdezted volna, hogy ő mit gondol!
— Jó, lehet, hogy hiba volt, na és? De a célját sikerült elérnie, a Red Bull pilótája, a kupáért harcol!
— Szerinted erre nem lett volna képes, ha mellette vagy? Ha mindenben bíztatod, és tudja, hogy számíthat rád?
— Nem tudom. De nem mindegy már? Te mondtad, hogy felejtsem el a múltat, most mégis te bolygatod!
— Mert muszáj. Mert ha megtalálom azt a tüskét, ami miatt ilyen pesszimista lettél, és kihúzom, talán képes leszel reálisan nézni a dolgokat.
— Az nem fog menni, Han, ahhoz túl sok a szálka.
— Hát akkor húzd ki mindet! Aztán állj elé, és beszéljetek végre!
— Nem megy. Egyszerűen nem tudok bízni!
— Magadban vagy benne?
— Nem tudom. Talán egyikünkben sem, az érzéseinkben.
— Miért, mit érzel iránta?
— Amit eddig – mosolyodtam el keserűen. – Szeretem őt! De ez talán már kevés.
— Neked kell kiderítened! – nyújtotta felém a rezgő mobilt. A kijelzőn Jaime neve égett.
— Szia! – vettem fel egy nagy levegő után.
— Annie! Szia! Uhh… Nem hittem, hogy tényleg felveszed.
— Bocs, hogy csalódást okoztam! – válaszoltam halkan. Az agyam vadul kattogott, fogalmam sem volt, hogy mit is csinálok valójába, vagy mit fogok mondani.
— Nem, dehogy! – ellenkezett. – Csak eddig hiába hívtalak.
— Most viszont elértél. Talán elmondhatnád, miért is hívtál.
— Nem világos? Szeretnék beszélni veled!
— Nézd, Jaime, sajnálom, ami az éjjel történt. Berúgtam, és nem voltam önmagam…
— Az kár. Én nem sajnálom a történteket. Bevallom, nem emlékszem mindenre tisztán, de… Nem csak erről van szó. Nem találkozhatnánk valamikor? Mondj meg, hol vagy, és odamegyek!
Odamegyek… Repülök, csak füttyents!
— Nem. Nem kell idejönnöd, kimegyek a legközelebbi futamra, rendben?
— Jövő héten?
— Igen, jövő héten. Monaco következik, ugye?
— Igen.
— Majd felhívlak, ha ott vagyok, és megbeszélünk egy időpontot.
— Fantasztikus! – még telefonon keresztül is hallottam a hangján a megkönnyebbülést.
— Rendben, szia!
— Viszlát, Annie! – tette le a telefont, mielőtt szólhattam volna, hogy ne hívjon így.
A kanapéról felállva indultam a terasz felé, ahol barátnőmet sejtettem. Az egyik napágyon ült, amit Mr. Jones hagyott itt.
— Bocs, hogy kiborultam – ültem le a másik nyughelyre.
— Nem kell érte bocsánatot kérned. Az lett volna meglepő, ha nem így reagálsz. Mit beszéltetek?
— Nem hallottad?
— Csak, amit te válaszolgattál. De azért úgy illik, ha megkérdem, nem?
— De igen – nevettem fel röviden. – Kimegyek Monacóba. De biztos, hogy vízbe fojtom magam, ha beszéd helyett újra lefekszünk.
— Előbb beszéljetek, utána annyi időt töltötök az ágyban, amennyit akartok.
— Hanna!
— Miért, te talán nem erre gondoltál? Valld be, hogy igazam van!
— Lehet, de nehéz lesz úgy beszélgetnem vele, ha folyton az jár a fejemben, mennyire félek ettől az egésztől, vagy, hogy milyen szexis a háromnapos borostájával!
— Erős vagy! Megoldod! – bíztatott.
— Erős? Szerinted én erős vagyok? – kérdeztem cinikusan.
— Az vagy. Más már régen összeomlott volna.
— Én pedig csak jól leplezem – sóhajtottam.
— Minden rendben lesz! Hidd el!
— Ne ígérgess! Jaime is megígérte, hogy mellettem lesz…– erre már Hanna már nem tudott mit válaszolni. Pár percig csendben ültünk, élvezve a napsugarak simogatását, aztán barátnőm rám nézett.
— Visszajössz velem Kemmentalba?
— Mehetek. Úgysincs jobb dolgom, a szakdolgozat már a tanároknál van.

A következő napokat ismét Hannaval és a kicsikkel töltöttem. Szombat este felhívtam Csengét, hogy nagyvonalakban beszámoljak neki a történtekről, illetve megkérjem, hogy küldje el pár ruhám, hiszen eredetileg csak két napra készültem. Meglehetősen meglepődött, mikor megtudta, hogy én is ott leszek Monte Carloban, aztán Hannahoz hasonlóan ő is biztatni kezdett.
— Biztos, nem jössz velünk? – kérdezte Han szerda reggel, mikor a kicsiket öltöztettük fel. Orvoshoz mentek, utána pedig a védőbe.
— Nem. Britta reggel átküldte Sebi hétvégi dolgait, össze kell állítanom a menetrendet.
— Akkor jó szórakozást hozzá! – ölelt meg.
— Meglesz. – emeltem fel Mattie hordozóját, és kivittem a kocsihoz. Megvártam, míg a nő becsatolja a két kicsit, majd elindul, utána visszamentem a hatalmas házba. A földszinti nappaliba ülve kapcsoltam be a laptopom, és indítottam el a böngészőt, kikeresve a leveleim között Britta e-mailjét.
Mielőtt azonban nekikezdtem volna az interjúk, promo megjelenések és egyéb kötelezők a vezetéssel való összehangolásának, a hűtőből elővett vanília sodóhoz egy gyorsan elkészíthető bögrés sütit állítottam össze, majd tettem mikroba. Másfél éve mutattam meg az aranygaluska receptjét Hannának, és azóta havonta legalább egyszer mindig esznek. Anno egyáltalán nem hittem, hogy ennyire rákapnak.
Öt perccel később a süteménnyel a kezemben ültem a gép elé, és kezdtem átnézni a programokat. Tudtam, hogy Sebi már a luxusvárosban van, és valószínűleg a promo megjelenésekre készülődik, így azokat kipipálva raktam a mai napra, így pénteke szabad lehet egy hosszabb riportot leszámítva, amit egy német újságnak ad. A kötelező interjúkat beosztottam a csütörtöki két szabadedzés közé, bár ezeket eléggé meghúztam, és csak az időmérő, illetve a futam utáni traccs partik hosszát hagytam meg.
Mikor késznek ítéltem, és át is néztem esetleges hiba után kutatva, visszaküldtem Brittának, majd összeszedtem azt a kevés ruhám, ami nem a bőröndökben volt. Felhívtam Brittát, hogy egyeztethessük a délutáni érkezésem, közben pedig megcsináltam a reggel megbeszélt rakott karfiolt, és a sütőbe berakva végül a tévé előtt kötöttem ki.
Arra eszméltem, hogy a ház elé behajt a Mercedes. Már régen nem tudtam, hogy milyen műsor megy, a Jaimével való találkozástól való félelem sok emléket a felszínre hozott.
— Sziasztok! – köszöntem ajtót nyitva a szőke nőnek és a két picinek.
— Megjöttünk. Nem égett még oda? – szimatolt Han a levegőbe, mire én fejvesztve rohantam a konyhába.
— Basszus, elfelejtkeztem róla! – morogtam, és a sütőkesztyűt felvéve kaptam ki az ételt. – Épp időben! – kiabáltam ki megkönnyebbülve, és elzártam a sütőt, a karfiolt pedig leraktam hűlni.
Megebédeltünk, majd leraktuk az ikreket aludni. Mikor felébredtek, játszottunk velük, de nekem hamar el kellett mennem, hogy elérjem a Monacóba tartó gépet.

Az a bizonyos Seb szemszög...

Sziasztok! Még, mikor a Szerelem, 300 km/h-valt írtam, és Sebi annyira eltűnt a képből, ígértem nektek tőle egy szemszöget, ami akkor nem akart összejönni, és szépen-lassan aztán elmaradt. Valójában elkezdtem írni, csak nem tudtam beleélni magam a fiú érzés és gondolatvilágába, de az a kb. másfél oldal még mindig meg van. Szóval, ha valakit még mindig érdekel a dolog, akkor írjátok meg az e-mail címeteket, és elküldöm. :)

Érzelmek versenye 4.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok, szóval írjatok! :) Lehet szidni is, bármit örömmel fogadok! A fejezet 16 éven aluliaknak nem ajánlott!

— Christian, nem tudok menni! – vetettem ellen. – Alig van pár napom, készülök a dolgozatom védésére, és ruhám sincs!
— Foglalok jegyet a holnapi gépre, kapsz itt egy szobát. A felkészülésben pihensz egy kicsit, és felkapsz egy fekete nadrágot egy piros felsővel. – sorolta.
— De most mondtad, hogy minimum koktélruha az elvárt öltözék!

— Nem érdekel, miben leszel, de gyere! Mindenkinek kötelező, legyen az versenymérnök, szerelő, vagy sajtófelelős gyakornok! Sebastian kísérője leszel, mert Hanna nem jön. Foglalok jegyet a csütörtök délelőtti gépre, és a gyárban alszol.
— Nem kell. Majd megyek Sebbel. – sóhajtottam. Elégedetten köszönt el, én pedig mérgemben az asztalra csaptam a mobilt.
— Hé, nyugi! Nem a mobil a hibás!
— Tudom. – néztem Csengére. – De semmi kedvem menni. Ott lesz egy csomó fejes, akiket nem is ismerek, még szórakozni sem tudunk majd rendesen.
— Milyen parti ez tulajdonképp?
— Nem tudom, valamilyen promós fogadás. Jópofizni kell a támogatóknak. Nem is értem, miért nem év végén vagy elején rendeznek ilyet!
— Ott lesz mindenki?
— A szerelők, mérnökök, pilóták, lehet, hogy még a takarítók is.
— Biztos, hogy a fejesek ellen van kifogásod?
— Mi más ellen lenne?

— Mondjuk az egyik pilóta jelenléte ellen. Nem bujdoshatsz előle örökre.
— Csenge, ne kezdjük megint! Nem tudsz meggyőzni!

— Ha nem akarsz vele beszélni, találj ki valami stratégiát, hogy kerülöd el egész este. Papírzacskót nem húzhatsz a fejedre.
— Csak figyelj! – fogtam meg az ásványvizes palackot, és indultam a szobámba. – Kitalálok valamit. Légtérzár, járvány, lepra…
— Kóros félelem egy pasival való találkozástól. Gyógyíthatatlan, és csak csoda mentheti meg a beteget. Horner imádni fogja! Erre akkor kellett volna gondolnod, mikor elvállaltad a melót. Ha nem csak gyakornok leszel, utaznod kell a versenyekre. Jobb, ha túlesel rajta.

— Gondolod? – néztem rá. Válaszul bólogatott.
— Nézz szét a szekrényben. Most mennem kell órára, este jövök, és segítek, ha nem találsz egyet sem.
Sóhajtva ültem fel az ágyban, és túrtam a hajamba. Egyszerű lett volna a helyzet, ha tudom, mit mondok, mikor találkozunk. Csakhogy még azt sem tudtam, mit teszek.
Úgy döntöttem, ezt a kérdést elhalasztom, és inkább majd improvizálok. Ha pedig teljesen leblokkolnék, majd felpofozom, és elrohanok. Wolf Kati dalát dúdolva kutattam a szekrényben egy elfogadható ruha után, és végül két koktélruhát dobtam az ágyra, hogy majd Csenge segít dönteni. Az egyik egy egyszerű, fekete alakra simuló ruha volt, amelynek a nyakba akasztható pántja volt keresztezve. A másik egy szintén egyszerű, lila csőruha, aminek a baloldalán hullámos anyagdarab futott végig.
A szekrényajtót becsukva vettem fel a fehér atlétámra egy kardigánt, és egy csattal feltűzve a hajam néztem be a hűtőbe. Mikor mindent felírtam a bevásárló listára, pár szatyrot dobtam a fehér félvállas táskámba, illetve a telefonom és a listát, és a lakást bezárva hajtottam a legközelebbi áruházba, hogy bevásároljak. Elég jól eltöltöttem az időt, mert mire visszaértem, Csenge a tévé előtt ülve kanalazott egy dobozos fagyit. Kipakolás után melléülve kezdtem én is enni a fagyiból.

— A fekete. – szólalt meg. – Egyértelműen a fekete.
— Mitől egyértelmű? Nekem a lila is tetszik.
— Jázmin, alapszabály, hogy a fekete azért van, hogy megmutassuk! – forgatta a szemeit.
— Nem akarom megmutatni! – vágtam vissza. – A lilát veszem.
— Fogytál. Tudom, már nem vagy olyan gebe, mint a kórházban, de a lila még nagy rád. A baleset előtt simán felvehetted volna, de most még kell pár hónap, hogy ne lötyögjön. – nézett a szemembe. Tudtam, hogy őszintén beszél, így egyszerűen csak bólintottam, hogy értem, és néztük tovább a sorozatot.

— Biztos nem akarsz jönni, Hanna? Még meggondolhatod magad!
— Persze, és Christian kicsinálna, amiért te nem jelensz meg. Menj csak, és figyelj Sebre, hogy ne igyon túl sokat.
— Ezt nem ígérhetem meg. Erős késztetést érzek, hogy az első percben berúgjak, úgy talán megúszom az este folytatását.

— Jaz, szeretném, ha jó kedved lenne. Érezd jól magad! Mit is mondtál, milyen színű a ruhád?

— Fekete. Csenge adott mellé egy ezüst szettet, fülbevaló és karkötő.
— Akkor Sebinek tökéletes lesz a fekete-fehér öltöny. Szépek lesztek! – mosolygott rám.
— Még jobban festene, ha te lennél mellette! – próbálkoztam, de Hanna csak nevetett.

— Nem tudsz meggyőzni! Ráadásul Gittával sem bírnál egyedül.
— Százszor inkább gyereksírás!
— A gyereknek apa is kell, Jaz! – mondta szelíden. A torkom összeszűkült, így inkább nem válaszoltam. Három órával később már a reptéren vártuk, hogy becsekkolhassunk. Sebi felrakta a bőröndjét a szalagra, majd az enyémet is, ami jóval kisebb volt, hiszen csak váltás fehérnemű és a koktélruha volt benne. A némettel ellentétben én rögtön másnap visszarepülök Kemmentalba – Hanna külön kérésére.

Londonban Tommi már várt minket, ő fuvarozott át Milton Keynes-be, ahol Britta szinte rögtön kezelésbe vette a hajam. Elegáns kontyba tűzte fel szőke tincseim, majd pedig, míg én egy nem túl erős, füstös sminket dobtam fel magamnak, feltűzte a saját haját is, utána pedig kifestettem. Egy kék spagetti pántos ruhát viselt, amelynek a pántjai a hátán keresztezték egymást. Pontban háromnegyed hétkor léptünk ki folyosóra, ahol a két szőke már várt minket. Tommi a nőhöz öltözött, halványkék inget viselt a szmoking alatt.
Gyomorgörccsel mosolyogtam Sebire, aki megszorította a kezem, mielőtt elindultunk a nagyterembe, ahol a fogadást tartották. Christian nevetgélve köszöntött minket az ajtóban, és pár szó után beljebb terelt minket. A vacsoránál Sebi mellett ültem, végig vigyázva, nehogy az asztal túloldalára nézzek, ahol Jaime ült a kísérőjével – Josie-val, a sajtósával, ahogy azt Brittától megtudtam. Egészen éjfélig sikerült a másik pilótát elkerülnöm, nem is kellett mást tennem, csak Seb mellett maradnom, és mosolyognom, illetve néha válaszolnom, ha az éppen aktuális beszélgető partnert kérdezett valamit. A pezsgőt a pincérek tálcán hordozták körbe, és már mindketten túl voltunk jó pár pohár pezsgőn és töményen, amire meghívtak.
Egy idő után azonban már nem bírtam tovább. Sebastian egy idős férfival beszélgetett valami rémunalmas dologról, nekem pedig szükségem volt valami erősebbre a pezsgőnél. Jaimét nem láttam sehol, és már eléggé be voltam csípve, így biztonságérzetben sétáltam az italos pulthoz.
— Hello! Egy vodkanarancsot kérek, lehetőleg minél erősebbet! – támasztottam meg a homlokom a fekete márványra könyökölve, és mikor megkaptam, kortyonként ittam meg, aztán lehunyt szemmel vártam a hatást.
— Jól vagy? – kúszott a fülembe az ismerős hang.

— Persze – nyitottam ki a szemeim, és néztem a ködös kék szemekbe. Tényleg jól voltam, azt leszámítva, hogy legszívesebben azonnal lesmároltam volna.
— Mennyit ittál? – nézett az előttem álló pohárra.
— Még nem eleget. – állapítottam meg, mikor a tekintetem az ajkaira kúszott. De legalább már nem akarok sikítva menekülni. – Még valami tömény, és remekül leszek. – villantottam egy mosolyt.
— Két gin tonicot! – mutatta a számot, bár nem volt túl nagy hangzavar, hogy félreértse a pincér. – Örülök, hogy el tudtalak kapni, még mielőtt elmentél volna.
— Azt hittem, nem ismersz meg. – fúrtam a tekintetem az övébe. A világ egy kicsit forogni kezdett, de ügyet sem vetettem rá.
— Ha nem láttam volna képet rólad, akkor is tudnám, hogy ki vagy. A szemed, az ajkad – húzta végig a hüvelykujját a számon –, és a ruhát is én vettem neked. – jelent meg egy félmosoly az arcán. Halvány emlékek villantak be az agyamba. Zsuzsával készítettük a mézeskalácsot, mikor csengettek. Zoli nyitott ajtót, és már csak a nevetést hallottam, aztán rögtön az érkező nyakába vetettem magam, és csókoltam, ahogy tudtam. A szám kiszáradt. Egy boldogan eltöltött Karácsony, aminek minden percét elraktároztam magamnak, csókok, érintések, a testének melege, az illata.
Kiesett, hogy mikor húztam le a gint, csak arra eszméltem, hogy csókolom. Ugyanolyan szenvedéllyel, mint azon a Karácsonyon. A két erős kar bilincsként ölelte körbe a derekam, ahogy hozzá simultam, éreztem éledező vágyát, amitől én is egyre jobban beindultam. Az este kezdetén még csak vágyként előttem lebegő boldog emléknélküliség most valóság volt. A következményektől és érzelmektől nem félve hagytam magam sodorni az árral és vággyal.
— Annie! – súgta az arcom simogatva.— Ne szólíts így! – ráztam meg a fejem. – Ő meghalt!
— Nem! Nekem nem! – csókolt meg újra, ezúttal lágyan. Majd’ megőrültem a tudattól, hogy még mennyi ruha áll közénk, de belementem a játékba. Lassan, elnyújtva csókoltam, miközben aprót löktem rajta, hogy meginduljon kifelé a teremből, a lift irányába. A felvonóba lépve a hideg fémhez préselt, ami csak még jobban feltüzelt. Vadul faltuk egymás ajkait, miközben pontosan ott ingereltük egymást, ahol az a legjobban hatott – ismertük a másik minden gyenge pontját.
Jaime egyik keze a ruhán keresztül a mellem masszírozta, a másik pedig a combomon siklott fel a szoknya alá. Felnyögtem, mikor a bugyimat félretolva kezdett simogatni, és kicsit jobban szétnyitottam a lábaim, hogy beljebb férkőzhessen. A kezem besiklott a nadrágjába, és végigsimítottam keményedő férfiasságán.
A valóság széthullott. Érintések, csókok maradtak meg, lassú és kapkodó mozdulatok, ahogy mindketten csak egyre vágytunk, a másikra, úgy, ahogy talán még sohasem. Szenvedélyesen szerettük egymást, a szikrák megfékezhetetlen tűzzé hatalmasodtak, mely elől nem volt menekvés, mindkettőnket elemésztett.

Fájt a fejem. Nyűgösen nyitottam ki a szemem, és az első dolog, amit az ablakon beszűrődő fényen kívül megállapítottam, az az volt, hogy egy mellkason fekszem. Szörnyű gyanú rémlett fel bennem. Óvatosan emeltem fel a fejem, hogy felnézhessek az álmában mosolygó, nyugodt arcra. Visszatartottam egy rémült nyögést, nehogy felébresszem Jaimét. Nagyon lassan és körültekintően bújtam ki az engem ölelő karjából, miközben rosszabbnál rosszabb gondolatok cikáztak a fejemben. Emlékeztem, hogy sokat ittam a fogadáson, ahogy arra is, hogy a pultnál találkoztunk. A többi csak homályos folt volt, főleg az intenzív érzések maradtak meg, de azok is elegek voltak, hogy össze tudjam rakni az éjszaka kiesett részét.
A pánikot elfojtva csusszantam ki az ágyból, és szedtem össze a szétdobált ruháimat, hogy magamra kapkodva őket, egy szó, vagy más nélkül kiosonjak a szobából. Átrohantam Brittáéba, ami szerencsére üres volt, így egy gyors frissítő zuhany után taxit hívtam, s mikor elfogadhatónak ítéltem a külsőmet, villámgyorsan, de azért arra figyelve hagytam el a Red Bull Racing épületét, hogy senkivel se találkozzam. Szerencsére még mindenki az éjszakát pihente ki, így csak a recepción ülő lány nézett rám furán.
Igyekeztem nem gondolni a történtekre, és mélyeket lélegezni, miközben Londonba, majd onnan az első géppel Kemmentalba utaztam. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy nem boruljak ki a repülőn ülve, s bár sikerült, kívülről valószínűleg úgy nézhettem ki, mint egy zombi. Egész úton meg sem mozdultam, csak bámultam az ablakon át a felhőket, és üresen tartottam a fejem. Ha hagyom, hogy akár csak egy másodperc is eszembe jusson, mindennek vége, üvöltve omlok össze.
Monoton mozdulatokkal szálltam le a gépről, majd hívtam újra taxit, és mondtam be a Romanshorni ház címét az előzetes tervekkel ellenkezőleg. Senkit sem akartam látni. Senkivel sem akartam találkozni, nem gondolni semmire. Létezni sem volt erőm. Az előszobába érve dobtam le a cuccom, majd tovább sétálva kuporodtam a kanapéra, minél kisebbre húzva magam össze.
Gyűlöltem magam, amiért nem tudtam távol maradni a katalántól. Gyűlöltem Jaimét, amiért oda jött hozzám, Sebit, amiért hagyta, hogy elmenjek mellőle, ahol biztonságban voltam. Mindent és mindenkit utáltam.
A mellkasomon apró hegeket ejtett az emlékezés, és ahogy az agyam folyamatosan ismételte a történteket, mint valami rossz moziban, ahol ugyanaz a film pereg újra és újra, te pedig a képernyő elé szegezve ülsz, és nem tudsz másfelé nézni. A sebek egyre nőttek, befoldozhatatlan, tátongó, fekete űrré olvadva, mindent elnyelve, magába szippantva a világ össze fájdalmát, hogy én élhessem meg őket. A fülem zúgott, s csak nagy sokára jöttem rá, hogy a zúgás valójában egy hang, amely szerelmesen suttog: „Mi amor!”
— Jasmine! – a susogó, szelíd hang mellé arc is párosult, a kék szemekben féltés és aggodalom csillogott. Rémülten kaptam fel a fejem, hogy megkereshessem az utat, amelyen menekülhetek a még több fájdalom elől.

Érzelmek versenye 3.

Na, ki jön rá, hogy a részben szereplő lány neve mit jelent, és miért épp azt választottam? :D Dicséret jár érte! :P

— Gitta, Kicsikém, semmi baj! – ringattam a babát másnap reggel. – Css, mindjárt jön Anya!
Egészen addig minden rendben volt, míg a kislány fel nem riadt álmából. A kiságyból kivéve mentem ki az emeleti nappaliba, hátha Mattie-t nem ébreszti fel.
— Nézd, mi van itt! Nézd csak, milyen aranyos maci! Nem, igazad van, nem aranyos – dobtam vissza a fotelból felvett plüss, mert a kislány ügyet sem vetett rá. – Jajj, Gitta! – ültem le, előre-hátra hintázva, mire nagy sokára nyugodni látszott.
— Sziasztok! – ért fel Hanna, Gitta pedig egyből anyja felé nyújtózkodva kezdett gügyögni.
— Hát ez szép! – méltatlankodtam mosolyogva. – Legközelebb én megyek helyetted a boltba. – adtam át a babát barátnőmnek.
— Szia, Kincsem! Csak nem rosszat álmodtál? Gyere, öltözzünk fel, aztán reggelizünk, jó? – ment be a babaszobába. Ott meglepődve láttam, hogy Mattie gügyögve nyújtózik a feje fölé szerelt játékok után.
— Átöltözteted? Mattie bírni fogja, Gittával ellentétben neki mindegy ki, csak foglalkozzanak vele.
— Igen, veszem észre. Na, gyere, Nagylány! – emeltem ki, mire megajándékozott egy mosollyal. – Ó, biztos, hogy testvérek?
— Persze! Épp csak belsőleg tűz és jég. Gitta nagyon anyás. Biztos, hogy rengeteget fognak veszekedni.
— Addig örülj, míg csak a szócsatákba kell majd beavatkoznod! – adtam rá a rugdalózót a szőke tündérre.
— Csak próbáljanak meg összeverekedni, egész életükre elég szobafogságot kapnak! Hívott Sebi. Azt mondta, találkozott Jaimével, aki rólad érdeklődött.
— Még szép, hiszen csapattársak! – válaszoltam a lehető legérdektelenebb hangon, pedig a szívem hatalmasat dobbant. Szidtam is magam gondolatban.
— A katalán szerint keresett pár napja, de te nem reagáltál.
— Nyilván nem volt rá időm.
— Nem hiszem el! Miért nem hívod fel?
— Mert nincs miről beszélnünk, azért! – válaszoltam tagoltan, miután bele ültettem Mattie-t az etetőbe. A kislány gagyogva nézett rám, az ujjamat szorongatva.
— Szerintem nagyon is lenne miről beszélgetnetek, csak épp félsz. Tudod jól, hogy a meneküléssel nem lesz jobb. Nyitnod kellene vele szemben!
— Tévedsz, nem félek! De semmi értelme, hogy hiú reményeket keltsek bármelyikünkben, pontosan tudod, hogy ott van neki az a spanyol lány, Consuelo, azt hiszem.
— Butaság, egy telefonnal még nem csalja meg! De tudod mit? Nekem igazán mindegy, ha már nem szereted őt, elfogadom. De mikor volt utoljára normális kapcsolatod?
— Nem olyan régen! – válaszoltam, mire Hanna felhúzott szemöldökkel nézett rám.
— Én úgy látom, hogy Jaime óta nem volt egy fiú sem, akit igazán szerettél volna! És megint csak oda lyukadunk ki, hogy butaságot csináltál! Ami elmúlt, elmúlt, a fenyegetéssekkel nem kellett volna foglalkoznod, szerinted én hányat kaptam, mióta Sebi híres? Azt pedig nem gondolhattad komolyan, hogy úgy kezdett Marthával, hogy téged szeret!
Nem, tényleg nem. De tökéletes indok volt…
— Hanna, muszáj ezt? – néztem rá elgyötörten. A régi sebekből jó pár újra felszakadt, és az emlékek elemi erővel törtek fel, hogy magukkal ránthassanak. Ha nem kellett volna Mattie-re figyelnem, talán el is merülök bennük, így azonban meglapulva várták az alkalmas időt.
— Hanyagoljuk a témát, kérlek! – suttogtam a könnyeimmel küszködve.
— Legalább magaddal légy őszinte, Jaz! Sose tudsz tovább lépni, ha nem tisztázod az érzelmeid! – szorította meg a kezem, és megölelt, Gitta pedig rögtön hosszú elégedetlenkedésbe kezdett.
— Te meg ne légy féltékeny, Babóca! – vette fel a csecsemőt büfiztetni. Könnyeimet letörölve másoltam le a mozdulatot, hogy a vállamra emelhessem Mattie-t, aki elégedetten cuppogott.
Hanna hagyott pár perc nyugtot, míg megnyugodtam, és a nap további részében a lányokkal foglalkoztunk, főleg semmiségekről beszélgetve, hogy remélhetőleg Seb fog győzni, mit csináljunk a következő napokban. Délután felhívtuk Wolfgangot, a piktort, aki elvállalta, hogy másnap lejön megnézni a házat.
Egyedül mentem Romanshornba, elvíve a hófehér Mercedest, míg Han otthon maradt a gyerekekkel. Pár perc alatt körbenéztük a házat. Felvázoltam az elképzeléseim, ő pedig elmondta, hogyan és mikor tudná azokat megoldani, kiválasztottuk a színpalettából a színeket, és megegyezve távoztunk. Nem tartott tovább fél óránál. Ennek örömére hazafelé ismét bementem a múltkori cukrászdába, ezúttal alaposabban körülnézve. A terasz ponyvával volt lefedve, és fehérre festett, fonott székek voltak az üvegasztalok mellé állítva. Elég éles kontraszt volt, de mindenképp jól mutatott. Az épület előterében egyszerű székek és asztalok álltak, beljebb viszont egy meghitt részben boxok sorakoztak, ahová jól elbújhattak a randevúzó szerelmespárok. Most vettem csak észre, hogy egyben kávézó is volt a hely, mely egyébként a C’ est la vie névre hallgatott.
— Választott a gyönyörű hölgy? – zökkentett ki a kiszolgáló hangja.
— Igen, elnézést! Elvitelre kérek két Toblerone szeletet – adtam le a rendelést. Ugyanaz az olasz férfi állt a pult másik oldalán. Mélyfekete szemei voltak, három napos borostás álla, a szája szegletében pedig megint ott bujkált a mosoly. Nem értem, hogy csinálja?

Vasárnap, a futam előtt megcsörrent Hanna mobilja.
— Sebi az. Fura, ilyenkor már nem szokott hívni. Szia! – vette fel. – Jól, igen. Te is hiányzol nekik, főleg, hogy még nem is nagyon fogják fel a dolgot. – nevetett. – Itt van mellettem. Rendben, adom. Téged kér! – adta át nekem a telefont.
— Szia, Seb! Nem kellene már a versenyre hangolnod? – kérdeztem.
— De igen, nem soká. Figyelj, Jaz, te PR-t tanul, ugye?
— Igen – helyeseltem. – Ha minden jól megy, akkor már csak pár hónapig. Miért?
— Christian tegnap megsúgta, hogy Brittát nagy valószínűséggel el fogják léptetni a csapat sajtófőnökévé, így nekem kell majd egy másik sajtós. Meglobogtattam a neved. Valamikor be kellene jönnöd a gyárba, beszélni Chris-szel.
— Seb… - egy pillanatra nem tudtam, mit mondjak. – Ez igazán kedves tőled, de míg nincs meg az alapdiplomám, addig csak gyakornok lehetek. Az újságoknak is csak így küldöm a cikkeket.
— Nem kellene azonnal kezdened, gondolom, először csak besegítenél. Jaz, én ehhez nem értek. De megbeszélhetnétek Chris-szel egy időpontot. Mit szólsz? Én örülnék, ha veled kellene dolgoznom – tette még hozzá.
— Ez mocsok húzás volt! – jegyeztem meg morogva, mire ő a vonal másik végén valószínűleg elvigyorodott. – Rendben, majd beszélek vele. – ígértem meg.
— Jó válasz! Hidd el, hogy mindketten jól járnánk!
— Persze, de azért ne éld még bele magad, Bajnok!
— Majd igyekszem visszafogni magam. – válaszolt, a hanglejtéséből ítélve még mindig mosolyogva.
— Légy jó, és hagyd állva a mezőnyt! – kértem, majd elbúcsúzva adtam vissza a telefont Hannának, hogy beszélhessenek még egy kicsit, míg én a lányokkal voltam.

Hétfőn visszautaztam Magyarországra, és csak két héttel később utaztam Angliába, ahol először Simone-nal és Jensonékkel találkoztam. Másnap Jenson vitt át Milton Keynes-be, London külvárosán át.
— Biztos, hogy ne várjalak meg? – kérdezte a hatalmas épület előtt.
— Nem, nem kell – mosolyogtam rá. – Ha végeztem, fogok egy taxit, és felülök az első Budapestre tartó gépre.
— Rendben. Hívj, ha szükséged van valamire! – ölelt meg, majd megfordulva hajtott rá a London felé vivő útra. Szerettem ezt Jensonben. Nem mondta mindig, de tudtam, hogy számíthatok rá, és mellettem áll. Nem erőltette sem a segítséget, sem a jelenlétét, mint anno Sebastian, akinél muszáj volt egy hónapot eltöltenem. Rémes érzés volt, rosszabb, mint egy házi őrizet. Végül Hanna beszélt vele, és haza mehettem. A reptéren láttam a szemében a féltést. Szinte vártam, mikor fúj bombariadót, csak hogy leszedhessen a gépről, és visszarángathasson Kemmentalba.
Az emléken mosolyogva léptem be a csupa üvegfalú csarnokba, és egyenesen a recepcióhoz léptem.
— Jó napot! Jasmine Wieder vagyok, találkozóm van Mr. Hornerrel.
— Jó napot! Egy pillanat, azonnal szólok neki! – válaszolt unottan a másik oldalon ülő lány. Nem voltam benne biztos, hogy ő is tud az RB híres vendégszeretetéről.
— Nahát! A Button-lány a Red Bull gyárában! Csak nem kémkedni jött, Hölgyem? – kérdezte a sok folyosó közül az egyikről érkező versenymérnök.
— Guill! Te mindig dolgozol? – kérdeztem nevetve, miközben hagytam, hogy megöleljen.
— Egy versenymérnök híres a munkamániájáról, nem tudtad?
— Majd fejben tartom.
— Mi szél hozott? Sebastian nincs bent.
— Tudom. Christiannal van randim.
— Csak a felesége meg ne tudja! Köszönöm, Cassy, majd én felkísérem a Kisasszonyt!
— De hát… még nem is jelentettem be! – morogta, valószínűleg inkább csak magának, mikor Guill a vállamat átölelve irányított az egyik felfelé vezető lépcső felé.
— Csini vagy! Látom, semmit sem bízol a véletlenre. Tudok a sajtós állásról, Seb mesélt róla. – válaszolta nevetve, mikor látta a felhúzott szemöldököm.
— Szóval még mindig nem tud titkok tartani! – bosszankodtam.
— Inkább csak örül, hogy kezdesz magadra találni. Igen, tudok a szüleid haláláról, és a depis korszakodról. Nagyon aggódott érted!
— Azt hittem, Tommi a lelki szemetese. Na, ezért még kap, csak kerüljön a szemem elé! – fogadkoztam morogva. Egyébként sem szerettem beszélni az elmúlt évekről, és az, hogy Sebi így kiadott, dühítő és egyben megalázó érzés volt. Ráadásul pont Guillaume-nak, akivel hiába tegeződünk, valójában nem ismerjük egymást. Nem mintha ezt pár szerelőn kívül bárkiről elmondhatnám, aki itt dolgozik.
— Meddig megyünk még? – kérdeztem, miután a sokadik ajtót hagytuk el. Egy ideig próbáltam megjegyezni az irányt, de aztán feladtam.
— Eddig. – állt meg egy kétszárnyú ajtó előtt. Kopogott ötször, az első kettő után hosszabb szünetet tartva, majd választ nem várva benyitott, maga előtt terelve be az irodába. Szembetűnő volt a szokásosnál nagyobb író asztal, illetve a mögötte lévő hatalmas ablak. Christian az asztal mögött a székében forogva beszélt telefonon. Mikor meglátott bennünket, köszönésképp intett, majd az asztal előtt elhelyezkedő, fekete bőrszékekre mutatott. Britta az egyik ilyenen ült. A mosolyát viszonozva ültem le én is.
— Nos, örülök, hogy eljöttél, Jasmine. Maradhatunk a tegeződésnél, ugye? – kérdezte, miután letette a telefont.
— Természetesen.
— Sebastian említette, hogy te PR-szakon tanulsz. Britta az elmúlt években kiváló munkát végzett, és a vezetőséggel egyhangúan úgy döntöttünk, hogy megérdemel egy előléptetést. – itt biccentett az említett felé, aki ragyogó mosollyal nézett a férfira. – Következésképp nem tudja majd tovább ellátni Sebastian sajtósának feladatait.
— Nem szeretnék élni a Sebastian általi protekcióval! – szögeztem le azonnal. – Múlt hét pénteken adtam le a szakdolgozatom, és ha a tanárok elég jónak ítélik, akkor június elején kézhez kapom a diplomám.
— De gyakornokként már elkezdhetsz dolgozni. – mondta Britta. – Segíthetnél nekem, látnád, mi lenne pontosan a feladat, hogyan kellene azokat elvégezni, legkésőbb júniusban pedig beszélhetnénk a továbbiakról. Így megfelelne, igaz, Christian? – fordult a férfi felé.
— Nekem meg. Jasmine?
Természetesen megfelelt. Megegyeztünk a többi részletben, hogy májusig nem kell nekem is utaznom a futamokra, e-mailben értekezünk, megírtuk a szerződést, majd Christől és Guilltől elköszönve Britta körbevezetett az épületben, közben pedig beszélgethettünk. Lent a recepción kaptam egy kártyát, és hívtak nekem egy taxit. Csak a kocsiban ülve, London felé tartva villant az agyamba, hogy ezzel a sajtófelelős munkával 99 százalékra nőtt annak az esélye, hogy találkozom Jaimével.

Ez itt reklám helye

Közérdekű közlemény jön, Mélyen Tisztelt Olvasótábor! =) Gooffyék készítettek egy fórumot, ahova várják a Kedves F1fic írókat, illetve olvasókat. Tessék szépen regisztrálni, mert akkor hamarost egy nagyon jó kis csapat gyűlhet össze.

Tessék, a link, spuri körbenézni! :D

http://f1fanfiction.forumx.hu/index.php?mforum=f1fanfiction

Feliz Cumpleanos Jaime! 2.0

Isten éltesse a mi spanyol kisbikánkat, sok-sok jó helyet, még több pontot, annál is több évet az F1-ben, és persze a lehető legkevesebb bakit! :)

(a videót Brigi és Gyöngyi készítette a nekik küldött képekből)

Érzelmek versenye 2.

Olvasás után várom a véleményeteket! Remélem, megérte várni! :) Figyelem, ugrottunk egy évet!

*2013 április*

— Sziasztok! – öleltem meg mosolyogva Hant, majd Sebet is, miután a táskát leemelve átverekedtem magam a tömegen.
— Hercegnő, de hiányoztál!
— Szia, Jaz! Mi járatban?
— Bocsánat, hogy ilyen hirtelen szóltam, de nem volt előre tervezve. A tulaj tegnap hívott, hogy tegyük át az időpontot.
— Tulaj? – kérdezte Seb a kocsit indítva.
— Igen. Mikor két éve itt voltam sítáborban, megtetszett az egyik kisváros, Romanshorn. Találtam ott egy házhirdetést, amit holnap tudok megnézni – magyaráztam. – Ezért van szükségem éjjeli szállásra, és gondoltam, megkérdezlek titeket, mielőtt hotelbe mennék.
— Nagyon jól tetted! – mosolygott rám Hannah. – Úgyis olyan régen találkoztunk, és Seb utazik a Nagydíjra. Talán elkísérhetnélek.
— Benne vagyok, így hátha nem tévedek el.
— A GPS tájékozódik helyetted!
— Még szerencse! Tényleg, te miért nem használod, ha már van a kocsiban? – kérdeztem meg a németet vigyorogva.
— Kislány, Forma1-es pilóta vagyok! Tudok vezetni!
— Nem is mondtam, hogy nem tudsz. De a pályán vezetned kell, nem tájékozódnod. – nem válaszolt, de láttam az arcán átsuhanó fintort.
— Haza sem engedlek, míg Seb haza nem ér Malájziából.
— De Han, az majdnem egy hét!
— Pontosan! Legalább nem leszek egyedül a kicsikkel. Meg se fogod ismerni őket!
— Most viccelsz? Fél éve nem láttam őket, biztos rengeteget nőttek!
— Pedig igazán jöhettél volna, nem kell mindig az egyetemen lenned, vagy tévedek?
— Nem, igazad van, és sajnálom. Akartam is jönni, csak aztán mégsem sikerült összeszednem magam.
— De a Karácsonyt nem töltötted egyedül, ugye? – kérdezte Seb. Igyekezett kedves lenni, de kihallottam a fenyegető élt a hangjából.
— Nem, Simone-éknál voltam. Nagyon furcsa volt Anyuék nélkül.
— Idővel könnyebb lesz.
— Igen, persze. Habár a sebek nem gyógyulnak be, kevésbé fognak fájni. – révedtem el az ablakon át a tájat pásztázva.
— Meséljetek a lányokról! – kértem őket visszatérve a valóságba, a páros pedig eleget téve ennek beszélt egészen az otthonukig.
— Hagyd, viszem! – vette át Sebi a cuccom. – Gondolt át ezt a maradás dolgot, mert Han téged fog bébiszitternek használni! – súgta úgy, hogy a nő is hallja.
— Állok elébe! – válaszoltam, amiért Hantól kaptam egy mosolyt.
— Regina, ő itt Jaz, a barátnőm. – mutatott be az ajtót kinyitó, középkorú nőnek.
— Jasmine Wieder! – nyújtottam a kezem felé.
— Regina Fisher, örvendek!
— Regina a mi mindenesünk. – mondta Seb. – Eredetileg a lányok mellé vettük fel, hogy segítsen, de már igazi családtaggá vált.
— Alszanak még?
— Mint a kisangyalok!
— Gyere, nézzük meg őket! – fogott Hanna kézen, és az emelet felé indult. Csendben nyitott be a plüss hercegnőkkel díszített ajtón a gyerekszobába, ami legutolsó látogatásom óta csak a játékok mennyiségében változott. A halványrózsaszín falakat állatok és mese figurák dobták fel, az ajtóval szembeni két nagy ablak között pedig ott állt a baldachinnal övezett kiságy, amelyben egymás mellett aludt a két szőke kislány, arccal egymás felé fordulva.
— Mindig így alszanak – súgta Han, miközben megsimogatta a gyerekeket.
— Istenem, nagyon édesek! Még szebbek, mint voltak. – mosolyodtam el. – Néha eszembe jut, mit is veszítettem három éve. Talán lenne egy boldog családom.
— Most is van családod! – ellenkezett az egyik babzsákra ülve, én pedig elfoglaltam egy másikat. A helyiséget a lehetetlenül kevés sarok illetve él jellemezte. Sebastian teljesen bezsongott a babák érkezésétől, és teljesen bababaráttá alakította az egész házat, a gyerekszobát pedig plüssszobának is lehetett volna hívni.
— Egyedül vagyok, Han! Mióta Zoliék meghaltak, csak kétszer voltam a gödöllői házban, mikor kipakoltunk illetve a kiadásakor. Jaimével több mint egy hónapja nem beszéltem. Néha még most is úgy érzem, hogy az életem széthullott.
— Azt hittem, ezen már túl vagy. Mi itt vagyunk, ahogy Jensonék is. – tette a kezét az enyémre.
— Te is tudod, hogy a kettő nem ugyanaz. De azért ne hidd, hogy nem javultam tavalyhoz képest. Tanulok, dolgozom, és reménykedek. Nem vagyok tökéletesen boldog, de ez azért érthető.
— Pedig szeretnénk már felhőtlennek látni. Seb amúgy is nagyon aggódik érted. Nem mondja, de látom rajta.
— Nem kell. Jól vagyok.
— Hiszem, ha látom! Ugye felkészültél, hogy ezen a héten pihensz? Kikapcsolódunk, már amennyire a lányok hagyják.
— És megnézem magamnak a házat. Valószínűleg meg is veszem, még ha nem is költözök oda egyből.
— Hol is van pontosan?
— Romanshornban, innen kábé fél órára kocsival, a Bodeni tó partján.
— Jól hangzik, és közel van, ami még jobb.
— Nem fogok a nyakatokon lógni!
— Ha te nem, majd mi! – kacsintott rám. – Na, gyere, egyél valamit!
Az alvó csöppségeket magukra hagyva mentünk le a földszintre, ahol Seb épp Reginától köszönt el. Intettünk a nőnek, és tovább mentünk a konyhába, ahol Hanna melegített az ebédre készített húsos gombából. Míg ettem, az elmúlt hónapok eseményeit boncolgattuk, a délutánt pedig a kicsikkel játszva töltöttük.

— Jó reggelt! Hogy aludtál? – köszöntött másnap reggel Hanna vidáman.
— Szia, jól. A vendégszoba még mindig kényelmes. Köszi! – fontam az ujjaim a meleg bögre köré. – Sebi hol van?
— Tommival futnak. Ha az eddigi útvonalat választották – nézett az órára –, még tíz perc, és itt vannak. Hányra beszélted meg a tulajjal?
— Tizenegyre.
— Akkor fél tízre idehívom Reginát, mert nem tudom, hogy Sebék mikor akarnak indulni.
— Tényleg hálás vagyok nektek!
— Nem kell! Tudod, hogy Sebnek olyan vagy, mint egy kishúg, és nekem is.
— Eddig azt hittem, hogy a legjobb barátnő címet birtoklom.
— Hát, ingadozol – nevetett.
Jó hangulatban reggeliztünk meg, amihez csatlakozott a két szőke férfi is, majd a kicsikkel foglalkoztunk egészen kilencig, mikor Han lerakta őket aludni. Akkor Sebbel összecsomagoltak, mi pedig Tommival a földszinti nappaliban beszélgettünk. Háromnegyed tízkor megérkezett Regina, így a távozó cirkusztagoktól elbúcsúzva kezdtünk mi is készülődni, majd kocsiba ülve Romanshornba utazni. A megbeszélt időpont előtt értünk a falu széli házhoz, amelybe még inkább beleszerettem. A kapu előtt egy harminc év körüli férfi várt minket, s mikor kiszálltunk a kocsiból, elénk sietett.
— Jó napot, Scott Jones!
— Üdvözlöm, Jasmine Wieder, velem beszélt telefonon. – nyújtottam felé a kezem, ami elfogadva rázott meg. – Esetleg tegeződhetnénk!
— Örömmel! Jó napot!
— Hanna Prater! – mutatkozott be barátnőm is.
— Jöjjenek, körbevezetem Önöket! – indult meg előttünk, majd a házba lépve előre engedett.
— Az épület kilencven négyzetméter, hátul van egy terasz, ahova egy tolóajtó vezet. A kert alkalmas pihenésre, de ültetésre is kiváló.
A házba lépve egy előtérbe jutottunk, jobbról polccal és fogasokkal, balról pedig tükörrel. Egyenesen előre egy térelválasztó függönyön át a felszerelt konyhába juthattunk, balra pedig a nappaliba. A konyhából nyílt egy kis kamra. A három szobából kettő az utca felől helyezkedett el, a harmadik a nappali bal felső végében, a fürdő és egy különálló wc mellett.
Mr. Jones – Scott – végigmutogatta a helyiségeket, közben átbeszéltük az információkat.
— A konyha berendezése marad, és a nagy hálóban is beépített szekrények vannak. A konyha kiszolgáló pultjához hozzá van szerelve az asztal, ami bővíthető. A fürdő sarokkádján nagyon fogom hiányolni, és mint láthatjátok itt is, illetve kívül is van vécé, ami szintén előny, ha többen laknak itt. A két tolóajtóból mi az egyiket használtuk csak, de a másik is remekül működik.
— A kulcsot mikor tudnám átvenni?
— Máris tudom adni. Kicsit összejöttek a dolgok, és sürgősebben kellett elköltöznöm, mint gondoltam, de fizetned nem kellene rögtön, és maradhatunk a több részletnél.
— Rendben, akkor megveszem.
Negyed óra múlva, a papírokat megírva, kulccsal a kezemben léptem ki új házamból.
— Fantasztikus üzletet kötöttél – mondta Han, miután Scott-tól elbúcsúzva ültünk autóba. – Ez a ház nekem is nagyon tetszik. Gondolom, nem akarsz máris beköltözni?
— Nem, májusig Budapesten maradok. Az egyetem miatt muszáj. Eszünk sütit? – kérdeztem, meglátva a cukrászdát.
— Pedig jó lenne. Sokkal közelebb lennél, sűrűbben találkozhatnánk. Vigyük el inkább, jó?
— Tudom, én is örülnék neki, de a szemináriumokra be kell járnom, különben nem lesz diplomám. Viszont cserébe egész nyáron a tiétek leszek!
— Remélem is! Szavadon foglak!
— Sziasztok! Segíthetek? – kérdezte a fekete hajú pincér fiú. Tipikus olasz macsó volt, letörölhetetlen mosollyal.
— Szia, igen. Elvitelre kérnénk öt dobos szeletet és öt joghurtkrémeset. – adtam le a kiválasztott rendelést.
— Még valamit? – kérdezte, mikor becsomagolva lerakta elénk.
— Igen, én kérek még egy epershaket. Hanna?
— Nekem semmi. Különben is szeretném visszakapni az alakom – kacsintott rám.
— Ugyan már, meg sem látszik rajtad a két gyerek! – fedtem meg.
— Ezt én is megerősíthetem! – kontrázott rá a macsó, átnyújtva az italom.
— Köszönjük! – nevetett Hanna, és fizetés után visszaültünk a kocsiba, hogy hazatérjünk.
— Na, és mi a terved a házzal?
— Azt hiszem, áthozatok néhány bútort. Ki is adnám, de ilyen rövid időre valószínűleg senki nem keres lakást, és amúgy is lehet, hogy eljövök párszor, hétvégékre. Mindenesetre egy festés ráfér, mert sem a nappali, sem a szobák színe nem tetszik.
— Ebben tudok segíteni. Van egy ismerősünk Sebivel, aki piktor, és jól és olcsón dolgozik, főleg protekcióval. Ezen a héten biztosan meg is csinálná.
— Ó, az nagyon jó lenne! Vivi pedig talán segít a berendezésben.
— Vivi? Rosberg?
— Igen, de szerintem még a Sibold vezetéknevet használja.
— Biztos, de az eljegyzésről tudsz, nem?
— Persze, és őszintén örülök neki. Túljutottak a féltékenységi válságon.
— Ellentétben Kubicáékkal. Kész csoda volt, ahogy a balesete után felépült, mindenki boldogan fogadta a visszatérését, kivéve…
— A barátnőjét, tudom. Pedig még mindig szüksége lenne a támogatásra.
— Majd Alonso pártfogolja. Ahogy eddig is.
— Csak nehogy túlzásba vigye. Szerintem Raqu nem örülne a válásnak! – mondtam egy régi viccünkre utalva, mire Hanna elnevette magát.
— Térjünk vissza Scottra. Remélem, észrevetted, hogy nézett rád!
— Hogy nézett? – kérdeztem vissza. – Engem a ház jobban lekötött.
— Végig téged bámult! Őszintén, szerintem, ha nem lettem volna vele, bepróbálkozott volna!
— Hanna, ne túlozz! Hiszen téged is végigmért!
— Nyilván fel is ismert. Féltem is, hogy feljebb viszi az árat.
— Szerencsére fordítva történt. Nagyon sürgős lehetett neki, amiért hajlandó volt áron alul adni.
— A lényeg, hogy jól jártál. Mit szólnál, ha délután elvinnénk az ikreket sétálni?
— Csak, ha este is elmegyünk valamerre. Regina biztos vigyáz rájuk pár órára.
— Megegyeztünk!

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

bár nem részleteztem, de Sebi és Hanna otthona:

[1] [2] [3]

illetve a ház, ami Jázmin vett:

[1] [2] [3]

Feliz Cumpleanos Jaime!

Sziasztok!

Úgy hiszem, vagytok páran, akik olvassátok a 'Száguldás a boldogság rögös aszfaltcsíkján' című történetem, akik szeretitek Jaimét. Mivel közeledik a szülinapja, a http://jalguersuari.gportal.hu/ oldal szerkesztői, Brigi és Gyöngyi azzal az ötlettel álltak elő, hogy csinálnak egy videót a fanok képével illetve jókívánságaival. Ha szeretnétek ebben ti is szerepelni, csak annyi a dolgotok, hogy küldtök magatokról egy képet a 'Happy Birthday' vagy 'Feliz Cumpleanos' felirattal, esetleg más képet, ha nem szeretnétek mutatni az arcotok. :)

A képeket a lányok legkésőbb vasárnapig, azaz 20-ig várják a jaimealguersuari@citromail.hu e-mail címre.

Kérdésözön-játék =)

Goof, nekem is vannak ám kérdéseim. Te is tedd fel őket nyugodtan, így legalább látom majd, hogy miket kell megválaszolnom, és ugyanerre tudom bíztatni a többieket is! Lehet, hogy lesz köztük olyan, ami nekem eszembe sem jut, pedig lényeges. =)

Az én kérdésem pedig, illetve, amiért ez a bejegyzés születik, az az, hogy várom a TI ötleteiteket, hogy vajon mi is történt abban a másfél-két évben, amiről csak utalások voltak, hova tűnt Jaime, miért szakított vele Jázmin. Szóval írjátok meg nekem, szerintetek hogyan folytatódik a történet! =) Ezt megtehetitek itt, komiban, chatben, facebook-on, aki ott ismerősöm, vagy a ksissi92@gmail.com e-mail címen. :) Reményeim szerint, ezzel ti is jól jártok, mert kapok egy adag inspirációt, így hamarabb tudom hozni a fejezeteket. :) Tehát mindent bele! :P

A.J.