Érzelmek versenye 3.

Na, ki jön rá, hogy a részben szereplő lány neve mit jelent, és miért épp azt választottam? :D Dicséret jár érte! :P

— Gitta, Kicsikém, semmi baj! – ringattam a babát másnap reggel. – Css, mindjárt jön Anya!
Egészen addig minden rendben volt, míg a kislány fel nem riadt álmából. A kiságyból kivéve mentem ki az emeleti nappaliba, hátha Mattie-t nem ébreszti fel.
— Nézd, mi van itt! Nézd csak, milyen aranyos maci! Nem, igazad van, nem aranyos – dobtam vissza a fotelból felvett plüss, mert a kislány ügyet sem vetett rá. – Jajj, Gitta! – ültem le, előre-hátra hintázva, mire nagy sokára nyugodni látszott.
— Sziasztok! – ért fel Hanna, Gitta pedig egyből anyja felé nyújtózkodva kezdett gügyögni.
— Hát ez szép! – méltatlankodtam mosolyogva. – Legközelebb én megyek helyetted a boltba. – adtam át a babát barátnőmnek.
— Szia, Kincsem! Csak nem rosszat álmodtál? Gyere, öltözzünk fel, aztán reggelizünk, jó? – ment be a babaszobába. Ott meglepődve láttam, hogy Mattie gügyögve nyújtózik a feje fölé szerelt játékok után.
— Átöltözteted? Mattie bírni fogja, Gittával ellentétben neki mindegy ki, csak foglalkozzanak vele.
— Igen, veszem észre. Na, gyere, Nagylány! – emeltem ki, mire megajándékozott egy mosollyal. – Ó, biztos, hogy testvérek?
— Persze! Épp csak belsőleg tűz és jég. Gitta nagyon anyás. Biztos, hogy rengeteget fognak veszekedni.
— Addig örülj, míg csak a szócsatákba kell majd beavatkoznod! – adtam rá a rugdalózót a szőke tündérre.
— Csak próbáljanak meg összeverekedni, egész életükre elég szobafogságot kapnak! Hívott Sebi. Azt mondta, találkozott Jaimével, aki rólad érdeklődött.
— Még szép, hiszen csapattársak! – válaszoltam a lehető legérdektelenebb hangon, pedig a szívem hatalmasat dobbant. Szidtam is magam gondolatban.
— A katalán szerint keresett pár napja, de te nem reagáltál.
— Nyilván nem volt rá időm.
— Nem hiszem el! Miért nem hívod fel?
— Mert nincs miről beszélnünk, azért! – válaszoltam tagoltan, miután bele ültettem Mattie-t az etetőbe. A kislány gagyogva nézett rám, az ujjamat szorongatva.
— Szerintem nagyon is lenne miről beszélgetnetek, csak épp félsz. Tudod jól, hogy a meneküléssel nem lesz jobb. Nyitnod kellene vele szemben!
— Tévedsz, nem félek! De semmi értelme, hogy hiú reményeket keltsek bármelyikünkben, pontosan tudod, hogy ott van neki az a spanyol lány, Consuelo, azt hiszem.
— Butaság, egy telefonnal még nem csalja meg! De tudod mit? Nekem igazán mindegy, ha már nem szereted őt, elfogadom. De mikor volt utoljára normális kapcsolatod?
— Nem olyan régen! – válaszoltam, mire Hanna felhúzott szemöldökkel nézett rám.
— Én úgy látom, hogy Jaime óta nem volt egy fiú sem, akit igazán szerettél volna! És megint csak oda lyukadunk ki, hogy butaságot csináltál! Ami elmúlt, elmúlt, a fenyegetéssekkel nem kellett volna foglalkoznod, szerinted én hányat kaptam, mióta Sebi híres? Azt pedig nem gondolhattad komolyan, hogy úgy kezdett Marthával, hogy téged szeret!
Nem, tényleg nem. De tökéletes indok volt…
— Hanna, muszáj ezt? – néztem rá elgyötörten. A régi sebekből jó pár újra felszakadt, és az emlékek elemi erővel törtek fel, hogy magukkal ránthassanak. Ha nem kellett volna Mattie-re figyelnem, talán el is merülök bennük, így azonban meglapulva várták az alkalmas időt.
— Hanyagoljuk a témát, kérlek! – suttogtam a könnyeimmel küszködve.
— Legalább magaddal légy őszinte, Jaz! Sose tudsz tovább lépni, ha nem tisztázod az érzelmeid! – szorította meg a kezem, és megölelt, Gitta pedig rögtön hosszú elégedetlenkedésbe kezdett.
— Te meg ne légy féltékeny, Babóca! – vette fel a csecsemőt büfiztetni. Könnyeimet letörölve másoltam le a mozdulatot, hogy a vállamra emelhessem Mattie-t, aki elégedetten cuppogott.
Hanna hagyott pár perc nyugtot, míg megnyugodtam, és a nap további részében a lányokkal foglalkoztunk, főleg semmiségekről beszélgetve, hogy remélhetőleg Seb fog győzni, mit csináljunk a következő napokban. Délután felhívtuk Wolfgangot, a piktort, aki elvállalta, hogy másnap lejön megnézni a házat.
Egyedül mentem Romanshornba, elvíve a hófehér Mercedest, míg Han otthon maradt a gyerekekkel. Pár perc alatt körbenéztük a házat. Felvázoltam az elképzeléseim, ő pedig elmondta, hogyan és mikor tudná azokat megoldani, kiválasztottuk a színpalettából a színeket, és megegyezve távoztunk. Nem tartott tovább fél óránál. Ennek örömére hazafelé ismét bementem a múltkori cukrászdába, ezúttal alaposabban körülnézve. A terasz ponyvával volt lefedve, és fehérre festett, fonott székek voltak az üvegasztalok mellé állítva. Elég éles kontraszt volt, de mindenképp jól mutatott. Az épület előterében egyszerű székek és asztalok álltak, beljebb viszont egy meghitt részben boxok sorakoztak, ahová jól elbújhattak a randevúzó szerelmespárok. Most vettem csak észre, hogy egyben kávézó is volt a hely, mely egyébként a C’ est la vie névre hallgatott.
— Választott a gyönyörű hölgy? – zökkentett ki a kiszolgáló hangja.
— Igen, elnézést! Elvitelre kérek két Toblerone szeletet – adtam le a rendelést. Ugyanaz az olasz férfi állt a pult másik oldalán. Mélyfekete szemei voltak, három napos borostás álla, a szája szegletében pedig megint ott bujkált a mosoly. Nem értem, hogy csinálja?

Vasárnap, a futam előtt megcsörrent Hanna mobilja.
— Sebi az. Fura, ilyenkor már nem szokott hívni. Szia! – vette fel. – Jól, igen. Te is hiányzol nekik, főleg, hogy még nem is nagyon fogják fel a dolgot. – nevetett. – Itt van mellettem. Rendben, adom. Téged kér! – adta át nekem a telefont.
— Szia, Seb! Nem kellene már a versenyre hangolnod? – kérdeztem.
— De igen, nem soká. Figyelj, Jaz, te PR-t tanul, ugye?
— Igen – helyeseltem. – Ha minden jól megy, akkor már csak pár hónapig. Miért?
— Christian tegnap megsúgta, hogy Brittát nagy valószínűséggel el fogják léptetni a csapat sajtófőnökévé, így nekem kell majd egy másik sajtós. Meglobogtattam a neved. Valamikor be kellene jönnöd a gyárba, beszélni Chris-szel.
— Seb… - egy pillanatra nem tudtam, mit mondjak. – Ez igazán kedves tőled, de míg nincs meg az alapdiplomám, addig csak gyakornok lehetek. Az újságoknak is csak így küldöm a cikkeket.
— Nem kellene azonnal kezdened, gondolom, először csak besegítenél. Jaz, én ehhez nem értek. De megbeszélhetnétek Chris-szel egy időpontot. Mit szólsz? Én örülnék, ha veled kellene dolgoznom – tette még hozzá.
— Ez mocsok húzás volt! – jegyeztem meg morogva, mire ő a vonal másik végén valószínűleg elvigyorodott. – Rendben, majd beszélek vele. – ígértem meg.
— Jó válasz! Hidd el, hogy mindketten jól járnánk!
— Persze, de azért ne éld még bele magad, Bajnok!
— Majd igyekszem visszafogni magam. – válaszolt, a hanglejtéséből ítélve még mindig mosolyogva.
— Légy jó, és hagyd állva a mezőnyt! – kértem, majd elbúcsúzva adtam vissza a telefont Hannának, hogy beszélhessenek még egy kicsit, míg én a lányokkal voltam.

Hétfőn visszautaztam Magyarországra, és csak két héttel később utaztam Angliába, ahol először Simone-nal és Jensonékkel találkoztam. Másnap Jenson vitt át Milton Keynes-be, London külvárosán át.
— Biztos, hogy ne várjalak meg? – kérdezte a hatalmas épület előtt.
— Nem, nem kell – mosolyogtam rá. – Ha végeztem, fogok egy taxit, és felülök az első Budapestre tartó gépre.
— Rendben. Hívj, ha szükséged van valamire! – ölelt meg, majd megfordulva hajtott rá a London felé vivő útra. Szerettem ezt Jensonben. Nem mondta mindig, de tudtam, hogy számíthatok rá, és mellettem áll. Nem erőltette sem a segítséget, sem a jelenlétét, mint anno Sebastian, akinél muszáj volt egy hónapot eltöltenem. Rémes érzés volt, rosszabb, mint egy házi őrizet. Végül Hanna beszélt vele, és haza mehettem. A reptéren láttam a szemében a féltést. Szinte vártam, mikor fúj bombariadót, csak hogy leszedhessen a gépről, és visszarángathasson Kemmentalba.
Az emléken mosolyogva léptem be a csupa üvegfalú csarnokba, és egyenesen a recepcióhoz léptem.
— Jó napot! Jasmine Wieder vagyok, találkozóm van Mr. Hornerrel.
— Jó napot! Egy pillanat, azonnal szólok neki! – válaszolt unottan a másik oldalon ülő lány. Nem voltam benne biztos, hogy ő is tud az RB híres vendégszeretetéről.
— Nahát! A Button-lány a Red Bull gyárában! Csak nem kémkedni jött, Hölgyem? – kérdezte a sok folyosó közül az egyikről érkező versenymérnök.
— Guill! Te mindig dolgozol? – kérdeztem nevetve, miközben hagytam, hogy megöleljen.
— Egy versenymérnök híres a munkamániájáról, nem tudtad?
— Majd fejben tartom.
— Mi szél hozott? Sebastian nincs bent.
— Tudom. Christiannal van randim.
— Csak a felesége meg ne tudja! Köszönöm, Cassy, majd én felkísérem a Kisasszonyt!
— De hát… még nem is jelentettem be! – morogta, valószínűleg inkább csak magának, mikor Guill a vállamat átölelve irányított az egyik felfelé vezető lépcső felé.
— Csini vagy! Látom, semmit sem bízol a véletlenre. Tudok a sajtós állásról, Seb mesélt róla. – válaszolta nevetve, mikor látta a felhúzott szemöldököm.
— Szóval még mindig nem tud titkok tartani! – bosszankodtam.
— Inkább csak örül, hogy kezdesz magadra találni. Igen, tudok a szüleid haláláról, és a depis korszakodról. Nagyon aggódott érted!
— Azt hittem, Tommi a lelki szemetese. Na, ezért még kap, csak kerüljön a szemem elé! – fogadkoztam morogva. Egyébként sem szerettem beszélni az elmúlt évekről, és az, hogy Sebi így kiadott, dühítő és egyben megalázó érzés volt. Ráadásul pont Guillaume-nak, akivel hiába tegeződünk, valójában nem ismerjük egymást. Nem mintha ezt pár szerelőn kívül bárkiről elmondhatnám, aki itt dolgozik.
— Meddig megyünk még? – kérdeztem, miután a sokadik ajtót hagytuk el. Egy ideig próbáltam megjegyezni az irányt, de aztán feladtam.
— Eddig. – állt meg egy kétszárnyú ajtó előtt. Kopogott ötször, az első kettő után hosszabb szünetet tartva, majd választ nem várva benyitott, maga előtt terelve be az irodába. Szembetűnő volt a szokásosnál nagyobb író asztal, illetve a mögötte lévő hatalmas ablak. Christian az asztal mögött a székében forogva beszélt telefonon. Mikor meglátott bennünket, köszönésképp intett, majd az asztal előtt elhelyezkedő, fekete bőrszékekre mutatott. Britta az egyik ilyenen ült. A mosolyát viszonozva ültem le én is.
— Nos, örülök, hogy eljöttél, Jasmine. Maradhatunk a tegeződésnél, ugye? – kérdezte, miután letette a telefont.
— Természetesen.
— Sebastian említette, hogy te PR-szakon tanulsz. Britta az elmúlt években kiváló munkát végzett, és a vezetőséggel egyhangúan úgy döntöttünk, hogy megérdemel egy előléptetést. – itt biccentett az említett felé, aki ragyogó mosollyal nézett a férfira. – Következésképp nem tudja majd tovább ellátni Sebastian sajtósának feladatait.
— Nem szeretnék élni a Sebastian általi protekcióval! – szögeztem le azonnal. – Múlt hét pénteken adtam le a szakdolgozatom, és ha a tanárok elég jónak ítélik, akkor június elején kézhez kapom a diplomám.
— De gyakornokként már elkezdhetsz dolgozni. – mondta Britta. – Segíthetnél nekem, látnád, mi lenne pontosan a feladat, hogyan kellene azokat elvégezni, legkésőbb júniusban pedig beszélhetnénk a továbbiakról. Így megfelelne, igaz, Christian? – fordult a férfi felé.
— Nekem meg. Jasmine?
Természetesen megfelelt. Megegyeztünk a többi részletben, hogy májusig nem kell nekem is utaznom a futamokra, e-mailben értekezünk, megírtuk a szerződést, majd Christől és Guilltől elköszönve Britta körbevezetett az épületben, közben pedig beszélgethettünk. Lent a recepción kaptam egy kártyát, és hívtak nekem egy taxit. Csak a kocsiban ülve, London felé tartva villant az agyamba, hogy ezzel a sajtófelelős munkával 99 százalékra nőtt annak az esélye, hogy találkozom Jaimével.

Ez itt reklám helye

Közérdekű közlemény jön, Mélyen Tisztelt Olvasótábor! =) Gooffyék készítettek egy fórumot, ahova várják a Kedves F1fic írókat, illetve olvasókat. Tessék szépen regisztrálni, mert akkor hamarost egy nagyon jó kis csapat gyűlhet össze.

Tessék, a link, spuri körbenézni! :D

http://f1fanfiction.forumx.hu/index.php?mforum=f1fanfiction

Feliz Cumpleanos Jaime! 2.0

Isten éltesse a mi spanyol kisbikánkat, sok-sok jó helyet, még több pontot, annál is több évet az F1-ben, és persze a lehető legkevesebb bakit! :)

(a videót Brigi és Gyöngyi készítette a nekik küldött képekből)

Érzelmek versenye 2.

Olvasás után várom a véleményeteket! Remélem, megérte várni! :) Figyelem, ugrottunk egy évet!

*2013 április*

— Sziasztok! – öleltem meg mosolyogva Hant, majd Sebet is, miután a táskát leemelve átverekedtem magam a tömegen.
— Hercegnő, de hiányoztál!
— Szia, Jaz! Mi járatban?
— Bocsánat, hogy ilyen hirtelen szóltam, de nem volt előre tervezve. A tulaj tegnap hívott, hogy tegyük át az időpontot.
— Tulaj? – kérdezte Seb a kocsit indítva.
— Igen. Mikor két éve itt voltam sítáborban, megtetszett az egyik kisváros, Romanshorn. Találtam ott egy házhirdetést, amit holnap tudok megnézni – magyaráztam. – Ezért van szükségem éjjeli szállásra, és gondoltam, megkérdezlek titeket, mielőtt hotelbe mennék.
— Nagyon jól tetted! – mosolygott rám Hannah. – Úgyis olyan régen találkoztunk, és Seb utazik a Nagydíjra. Talán elkísérhetnélek.
— Benne vagyok, így hátha nem tévedek el.
— A GPS tájékozódik helyetted!
— Még szerencse! Tényleg, te miért nem használod, ha már van a kocsiban? – kérdeztem meg a németet vigyorogva.
— Kislány, Forma1-es pilóta vagyok! Tudok vezetni!
— Nem is mondtam, hogy nem tudsz. De a pályán vezetned kell, nem tájékozódnod. – nem válaszolt, de láttam az arcán átsuhanó fintort.
— Haza sem engedlek, míg Seb haza nem ér Malájziából.
— De Han, az majdnem egy hét!
— Pontosan! Legalább nem leszek egyedül a kicsikkel. Meg se fogod ismerni őket!
— Most viccelsz? Fél éve nem láttam őket, biztos rengeteget nőttek!
— Pedig igazán jöhettél volna, nem kell mindig az egyetemen lenned, vagy tévedek?
— Nem, igazad van, és sajnálom. Akartam is jönni, csak aztán mégsem sikerült összeszednem magam.
— De a Karácsonyt nem töltötted egyedül, ugye? – kérdezte Seb. Igyekezett kedves lenni, de kihallottam a fenyegető élt a hangjából.
— Nem, Simone-éknál voltam. Nagyon furcsa volt Anyuék nélkül.
— Idővel könnyebb lesz.
— Igen, persze. Habár a sebek nem gyógyulnak be, kevésbé fognak fájni. – révedtem el az ablakon át a tájat pásztázva.
— Meséljetek a lányokról! – kértem őket visszatérve a valóságba, a páros pedig eleget téve ennek beszélt egészen az otthonukig.
— Hagyd, viszem! – vette át Sebi a cuccom. – Gondolt át ezt a maradás dolgot, mert Han téged fog bébiszitternek használni! – súgta úgy, hogy a nő is hallja.
— Állok elébe! – válaszoltam, amiért Hantól kaptam egy mosolyt.
— Regina, ő itt Jaz, a barátnőm. – mutatott be az ajtót kinyitó, középkorú nőnek.
— Jasmine Wieder! – nyújtottam a kezem felé.
— Regina Fisher, örvendek!
— Regina a mi mindenesünk. – mondta Seb. – Eredetileg a lányok mellé vettük fel, hogy segítsen, de már igazi családtaggá vált.
— Alszanak még?
— Mint a kisangyalok!
— Gyere, nézzük meg őket! – fogott Hanna kézen, és az emelet felé indult. Csendben nyitott be a plüss hercegnőkkel díszített ajtón a gyerekszobába, ami legutolsó látogatásom óta csak a játékok mennyiségében változott. A halványrózsaszín falakat állatok és mese figurák dobták fel, az ajtóval szembeni két nagy ablak között pedig ott állt a baldachinnal övezett kiságy, amelyben egymás mellett aludt a két szőke kislány, arccal egymás felé fordulva.
— Mindig így alszanak – súgta Han, miközben megsimogatta a gyerekeket.
— Istenem, nagyon édesek! Még szebbek, mint voltak. – mosolyodtam el. – Néha eszembe jut, mit is veszítettem három éve. Talán lenne egy boldog családom.
— Most is van családod! – ellenkezett az egyik babzsákra ülve, én pedig elfoglaltam egy másikat. A helyiséget a lehetetlenül kevés sarok illetve él jellemezte. Sebastian teljesen bezsongott a babák érkezésétől, és teljesen bababaráttá alakította az egész házat, a gyerekszobát pedig plüssszobának is lehetett volna hívni.
— Egyedül vagyok, Han! Mióta Zoliék meghaltak, csak kétszer voltam a gödöllői házban, mikor kipakoltunk illetve a kiadásakor. Jaimével több mint egy hónapja nem beszéltem. Néha még most is úgy érzem, hogy az életem széthullott.
— Azt hittem, ezen már túl vagy. Mi itt vagyunk, ahogy Jensonék is. – tette a kezét az enyémre.
— Te is tudod, hogy a kettő nem ugyanaz. De azért ne hidd, hogy nem javultam tavalyhoz képest. Tanulok, dolgozom, és reménykedek. Nem vagyok tökéletesen boldog, de ez azért érthető.
— Pedig szeretnénk már felhőtlennek látni. Seb amúgy is nagyon aggódik érted. Nem mondja, de látom rajta.
— Nem kell. Jól vagyok.
— Hiszem, ha látom! Ugye felkészültél, hogy ezen a héten pihensz? Kikapcsolódunk, már amennyire a lányok hagyják.
— És megnézem magamnak a házat. Valószínűleg meg is veszem, még ha nem is költözök oda egyből.
— Hol is van pontosan?
— Romanshornban, innen kábé fél órára kocsival, a Bodeni tó partján.
— Jól hangzik, és közel van, ami még jobb.
— Nem fogok a nyakatokon lógni!
— Ha te nem, majd mi! – kacsintott rám. – Na, gyere, egyél valamit!
Az alvó csöppségeket magukra hagyva mentünk le a földszintre, ahol Seb épp Reginától köszönt el. Intettünk a nőnek, és tovább mentünk a konyhába, ahol Hanna melegített az ebédre készített húsos gombából. Míg ettem, az elmúlt hónapok eseményeit boncolgattuk, a délutánt pedig a kicsikkel játszva töltöttük.

— Jó reggelt! Hogy aludtál? – köszöntött másnap reggel Hanna vidáman.
— Szia, jól. A vendégszoba még mindig kényelmes. Köszi! – fontam az ujjaim a meleg bögre köré. – Sebi hol van?
— Tommival futnak. Ha az eddigi útvonalat választották – nézett az órára –, még tíz perc, és itt vannak. Hányra beszélted meg a tulajjal?
— Tizenegyre.
— Akkor fél tízre idehívom Reginát, mert nem tudom, hogy Sebék mikor akarnak indulni.
— Tényleg hálás vagyok nektek!
— Nem kell! Tudod, hogy Sebnek olyan vagy, mint egy kishúg, és nekem is.
— Eddig azt hittem, hogy a legjobb barátnő címet birtoklom.
— Hát, ingadozol – nevetett.
Jó hangulatban reggeliztünk meg, amihez csatlakozott a két szőke férfi is, majd a kicsikkel foglalkoztunk egészen kilencig, mikor Han lerakta őket aludni. Akkor Sebbel összecsomagoltak, mi pedig Tommival a földszinti nappaliban beszélgettünk. Háromnegyed tízkor megérkezett Regina, így a távozó cirkusztagoktól elbúcsúzva kezdtünk mi is készülődni, majd kocsiba ülve Romanshornba utazni. A megbeszélt időpont előtt értünk a falu széli házhoz, amelybe még inkább beleszerettem. A kapu előtt egy harminc év körüli férfi várt minket, s mikor kiszálltunk a kocsiból, elénk sietett.
— Jó napot, Scott Jones!
— Üdvözlöm, Jasmine Wieder, velem beszélt telefonon. – nyújtottam felé a kezem, ami elfogadva rázott meg. – Esetleg tegeződhetnénk!
— Örömmel! Jó napot!
— Hanna Prater! – mutatkozott be barátnőm is.
— Jöjjenek, körbevezetem Önöket! – indult meg előttünk, majd a házba lépve előre engedett.
— Az épület kilencven négyzetméter, hátul van egy terasz, ahova egy tolóajtó vezet. A kert alkalmas pihenésre, de ültetésre is kiváló.
A házba lépve egy előtérbe jutottunk, jobbról polccal és fogasokkal, balról pedig tükörrel. Egyenesen előre egy térelválasztó függönyön át a felszerelt konyhába juthattunk, balra pedig a nappaliba. A konyhából nyílt egy kis kamra. A három szobából kettő az utca felől helyezkedett el, a harmadik a nappali bal felső végében, a fürdő és egy különálló wc mellett.
Mr. Jones – Scott – végigmutogatta a helyiségeket, közben átbeszéltük az információkat.
— A konyha berendezése marad, és a nagy hálóban is beépített szekrények vannak. A konyha kiszolgáló pultjához hozzá van szerelve az asztal, ami bővíthető. A fürdő sarokkádján nagyon fogom hiányolni, és mint láthatjátok itt is, illetve kívül is van vécé, ami szintén előny, ha többen laknak itt. A két tolóajtóból mi az egyiket használtuk csak, de a másik is remekül működik.
— A kulcsot mikor tudnám átvenni?
— Máris tudom adni. Kicsit összejöttek a dolgok, és sürgősebben kellett elköltöznöm, mint gondoltam, de fizetned nem kellene rögtön, és maradhatunk a több részletnél.
— Rendben, akkor megveszem.
Negyed óra múlva, a papírokat megírva, kulccsal a kezemben léptem ki új házamból.
— Fantasztikus üzletet kötöttél – mondta Han, miután Scott-tól elbúcsúzva ültünk autóba. – Ez a ház nekem is nagyon tetszik. Gondolom, nem akarsz máris beköltözni?
— Nem, májusig Budapesten maradok. Az egyetem miatt muszáj. Eszünk sütit? – kérdeztem, meglátva a cukrászdát.
— Pedig jó lenne. Sokkal közelebb lennél, sűrűbben találkozhatnánk. Vigyük el inkább, jó?
— Tudom, én is örülnék neki, de a szemináriumokra be kell járnom, különben nem lesz diplomám. Viszont cserébe egész nyáron a tiétek leszek!
— Remélem is! Szavadon foglak!
— Sziasztok! Segíthetek? – kérdezte a fekete hajú pincér fiú. Tipikus olasz macsó volt, letörölhetetlen mosollyal.
— Szia, igen. Elvitelre kérnénk öt dobos szeletet és öt joghurtkrémeset. – adtam le a kiválasztott rendelést.
— Még valamit? – kérdezte, mikor becsomagolva lerakta elénk.
— Igen, én kérek még egy epershaket. Hanna?
— Nekem semmi. Különben is szeretném visszakapni az alakom – kacsintott rám.
— Ugyan már, meg sem látszik rajtad a két gyerek! – fedtem meg.
— Ezt én is megerősíthetem! – kontrázott rá a macsó, átnyújtva az italom.
— Köszönjük! – nevetett Hanna, és fizetés után visszaültünk a kocsiba, hogy hazatérjünk.
— Na, és mi a terved a házzal?
— Azt hiszem, áthozatok néhány bútort. Ki is adnám, de ilyen rövid időre valószínűleg senki nem keres lakást, és amúgy is lehet, hogy eljövök párszor, hétvégékre. Mindenesetre egy festés ráfér, mert sem a nappali, sem a szobák színe nem tetszik.
— Ebben tudok segíteni. Van egy ismerősünk Sebivel, aki piktor, és jól és olcsón dolgozik, főleg protekcióval. Ezen a héten biztosan meg is csinálná.
— Ó, az nagyon jó lenne! Vivi pedig talán segít a berendezésben.
— Vivi? Rosberg?
— Igen, de szerintem még a Sibold vezetéknevet használja.
— Biztos, de az eljegyzésről tudsz, nem?
— Persze, és őszintén örülök neki. Túljutottak a féltékenységi válságon.
— Ellentétben Kubicáékkal. Kész csoda volt, ahogy a balesete után felépült, mindenki boldogan fogadta a visszatérését, kivéve…
— A barátnőjét, tudom. Pedig még mindig szüksége lenne a támogatásra.
— Majd Alonso pártfogolja. Ahogy eddig is.
— Csak nehogy túlzásba vigye. Szerintem Raqu nem örülne a válásnak! – mondtam egy régi viccünkre utalva, mire Hanna elnevette magát.
— Térjünk vissza Scottra. Remélem, észrevetted, hogy nézett rád!
— Hogy nézett? – kérdeztem vissza. – Engem a ház jobban lekötött.
— Végig téged bámult! Őszintén, szerintem, ha nem lettem volna vele, bepróbálkozott volna!
— Hanna, ne túlozz! Hiszen téged is végigmért!
— Nyilván fel is ismert. Féltem is, hogy feljebb viszi az árat.
— Szerencsére fordítva történt. Nagyon sürgős lehetett neki, amiért hajlandó volt áron alul adni.
— A lényeg, hogy jól jártál. Mit szólnál, ha délután elvinnénk az ikreket sétálni?
— Csak, ha este is elmegyünk valamerre. Regina biztos vigyáz rájuk pár órára.
— Megegyeztünk!

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

bár nem részleteztem, de Sebi és Hanna otthona:

[1] [2] [3]

illetve a ház, ami Jázmin vett:

[1] [2] [3]

Feliz Cumpleanos Jaime!

Sziasztok!

Úgy hiszem, vagytok páran, akik olvassátok a 'Száguldás a boldogság rögös aszfaltcsíkján' című történetem, akik szeretitek Jaimét. Mivel közeledik a szülinapja, a http://jalguersuari.gportal.hu/ oldal szerkesztői, Brigi és Gyöngyi azzal az ötlettel álltak elő, hogy csinálnak egy videót a fanok képével illetve jókívánságaival. Ha szeretnétek ebben ti is szerepelni, csak annyi a dolgotok, hogy küldtök magatokról egy képet a 'Happy Birthday' vagy 'Feliz Cumpleanos' felirattal, esetleg más képet, ha nem szeretnétek mutatni az arcotok. :)

A képeket a lányok legkésőbb vasárnapig, azaz 20-ig várják a jaimealguersuari@citromail.hu e-mail címre.