Érzelmek versenye 9.

„Kedves Apukám!

Már 10 milliméteres vagyok, olyan nagy, mint egy rizsszem, és alig várom, hogy hét hónap múlva végre láthassalak!”

Heike jelenléte miatt csak tizenegy óra után tudtam Hannaval kettesben maradni. Sebi Tommival edzett, az édesanyja pedig vállalta a kicsik szórakoztatását, míg mi elkészítjük az aznapi menüt.

— Hogy mondtad el Sebinek, hogy állapotos vagy?

— Kapott tőlem egy ajándékot – mosolyodott el az emléken. – Megkértem, hogy vigye ki a szemet, de csak egy pelenkát talált, benne a pozitív teszttel. Fél órába telt, mire felfogta a dolgot, utána egész nap szétszórt volt. Miért kérdezed?

— Amikor május lefeküdtünk Jaimével, nem védekeztünk.

— Terhes vagy? – állt meg a keze a csirkemell darabolása közben.

— Már két hete késik, és reggel csináltam tesztet. – bólintottam lassan.

— Megtartod?

— Hogy kérdezhetsz ilyet? – kérdeztem megütközve.

— Sok dologban vagyok biztos veled kapcsolatban, de ez annyira zűrös köztetek…

— Eszemben sem jutott, hogy elvetessem. Rettenetesen félek, de az biztos, hogy akarom ezt a gyereket.

— Akkor gratulálhatok? – vigyorodott el.

— Igen, azt hiszem. – nevettem fel. – Csak aggódom, nem tudom, hogy fog Jaime reagálni.

— Szerintem emiatt felesleges aggódnod! Nem ismerem olyan jól, de biztos vagyok benne, hogy örülni fog! – ölelt meg.

— Remélem.

— Tudtam, hogy nem csak a képek miatt jöttél.

— Fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem csak a képek miatt aludtam itt. Szükségem volt rád. – döftem bele a kést az előttem heverő tökbe.

— Nekem pedig arra, hogy átvedd a hús sütését – nevetett, ahogy Matti felsírt. Úgy tűnt, észrevette az anyja hiányát. Magamra maradva kevergettem a húsdarabokat a serpenyőben, a zsebemben megrezzenő mobil zökkentett ki.

„Van neked egy meglepetésem! Szeretlek! J”

Elmosolyodva nyomtam meg a visszahívás gombot. Eszembe jutott a régi módszer, amit az első félévem idején találtunk ki: ha valamelyikünk ráér, ír egy smst a másiknak, aki így vissza tudja hívni, ha szintén szabad. Bár elég költséges megoldás lett, de működött, és főleg az én előnyömre volt, hiszen nem zavartam a felkészülésben.

— Szia!

— Szia! Mi a meglepi? – kérdeztem rá rögtön.

— Nyári szünetben Ibizára megyünk. Mindent elintéztem!

— De Jaime, az még két hónap! Bármi közbejöhet!

— Nem örülsz neki? – hallottam a hangján a csalódottságot. – Azt hittem, tetszeni fog.

— Persze, hogy tetszik! De sok minden történhet addig, nem akarom beleélni magam, hogy aztán mégse mehessünk.

— Megoldjuk! A lényeg, hogy együtt legyünk, csak mi ketten!

Azaz, hármasban – futott az agyamon.

— Jól hangzik. Nagyon hiányzol! Alig várom, hogy találkozzunk!

— Már csak pár nap, Estimat. El sem engedlek a futamig!

— Szavadon foglak! – ígértem neki. – Szeretnék majd mondani valamit.

— Hát mondd!

— Nem most, nem telefonon!

— De ugye, nincs semmi baj?

— Nem, dehogyis!

— Rendben. Most mennem kell, Benito halálra akar gyötörni. – szinte láttam, ahogy elfintorodik.

— Üzenem, hogy megbánja, ha használhatatlanságig kínoz.

— Átadom! Szeretlek, Annie!

— Akárcsak én! – búcsúztam el.

A nap hátralevő részében videóhívásban beszéltünk Brittával és Christiannal, és Sebék kiválasztották a RedBulletint, és ennek megfelelően fel is hívtam az újságot, időpont egyeztetésre. Két nappal később Baltazar König egy fotós kíséretével érkezett, és egy tízképes sorozatot készítettek, egy egyoldalas riporttal kiegészítve. Az ikrek nagyon jól viselték a felhajtást, nyugodtan tűrték, ahogy különféle pózokba rendeztük őket, és még a vaku miatt sem hisztiztek.

Szerda reggel idegesen léptem be az üres váróterembe, és ülte le az egyik kismama magazint lapozgatva. Mivel előzetes egyeztetés után, időpontra jöttem, nem lepődtem meg, hogy rajtam kívül nincs itt senki. A reggeli émelygéssel küzdve nézegettem az aranyosabbnál aranyosabb babaképekkel illusztrált cikkeket. A ’Hogyan válasszuk ki a legmegfelelőbb pelenkát’ címet meglátva aztán sóhajtva dobtam vissza a kisasztalra a lapot. Biztos voltam benne, hogy olyan cikket, egyikben sem fogok találni, ami a ’Hogyan dolgozzuk fel, hogy gyerekünk lesz, amikor csak nemrég vagyunk megint együtt az apával’ témát elemzi, pedig szakítottam volna rá időt.

A rendelő ajtaja kinyílt, és kilépett egy pocakos kismama, és az őt fülig érő mosollyal kísérő férfi. Ahogy elköszöntek a doktornőtől, a fiatal nő rám mosolyogva ment el mellettem, én pedig automatikusan viszonoztam. Pár évvel lehetett idősebb nálam.

— Jöjjön csak! – jelent meg az ajtóban az asszisztens.

— Jó napot!

— Hello! Jasmine, igaz? Nem gond, ha tegeződünk?

— Örülnék neki! – ráztam meg a felém nyújtott kezet.

— Bonnie vagyok, ő pedig Liza! – intett az ápolónő felé, és kínált hellyel. – Hogy vagy ma?

— A reggeli rosszullétet leszámítva jól, de ezt már kezdem megszokni.

— Hány tesztet csináltál?

— Kettőt, mindkettő pozitív.

— Mikor volt utoljára rendes menzeszed első napja? – faggatott, miközben felkészült a vérvételre. Hanna javaslatára még szombaton hívtam fel a nőt, akit barátnőm ajánlott, és az első „Azt hiszem, terhes vagyok – Rendben, jöjjön be vizsgálatra” körön már túl vagyunk.

— Májusban. Tizenkettedikén. – válaszoltam magabiztosan, hiszen előzetesen ellenőriztem az időpontot.

— Tehát a hatodik hétben jársz. Írok neked beutalót a fogászatra és a belgyógyászatra, ott mérnek majd EKG-t, testsúlyt, magasságot és vérnyomást. A női megérzés mit súg? – kérdezte, amikor végzett a levétellel.

— Hogy kislány lesz. De arra sajnos semmi ötletem, hogy hogyan közöljem az párommal. Volt egy két éves szünetünk, és úgy érzem, még talán túl korán estem teherbe.

— Nem hinném, hogy túl nagy probléma lenne, süt rólatok a szeretet! – szúrta közbe Liza, mire értetlenül néztem rá. – A férjem Rӓikkönen rajongó, neki köszönhetően eléggé sok információm van a Forma1-ről. – magyarázta, mielőtt felvette volna a kórtörténetem. Nem számítottam rá, de sikerült csökkenteniük az idegességem, és a rendelőből, ha nem is teljesen nyugodtan, de jelentősen higgadtabban távoztam.

Ahogy átléptünk a júliusba, a reggeli rosszulléteimhez szédülés is társult, ez szerencsére tényleg csak ébredéskor, és pár keksz segített rajta. A hét további részét Romanshornban töltöttem, délelőttönként a Hannaval felfedezett kis kávézó teraszán dolgoztam. Hétfőn reggel, a Valenciai Nagydíj hete köszöntött ránk, én pedig egy viszonylag kora délelőtti géppel utaztam Barcelonába, hogy pár napot Jaime szüleivel töltsek. Csütörtök reggel búcsúztunk el, és indultunk a pályához közeli hotelbe.

— Min gondolkodsz ennyire? – kérdezte a katalán.

— Jó volt újra látni Carmenéket. És José is igazán kedves, örülök, hogy végre találkoztam vele.

— Őt is elbűvölted. Alig tudtam megakadályozni, hogy rögtön le akarjon fotózni, főleg, amikor megtudta, hogy modellkedtél.

— Hú, de régen volt! Nagyon sok dolog változott.

— Milyen irányba?

— Jóba és rosszba egyaránt. De most egyértelműen jól érzem magam, jól esik nem gondolkodni, csak melletted lenni.

— Akkor megtartjuk ezt az állapotot, és így csak jó dolgok történhetnek.

— Biztos vagy benne?

— Természetesen! Az Égiek majd segítenek, hogy így legyen, és jöhet a boldogan élnek, amíg meg nem halnak – kacsintott rám.

— Fellengzős! – szidtam nevetve.

— De csak mert szeretlek! – nyúlt az arcom felé, és közelebb hajolt.

— Ne, ne! Figyeld az utat! – húzódtam el riadtan.

— Azt mondtad, már nem félsz a kocsiban.

— De nem árt az óvatosság. Ne kell kísérteni a sorsot, még ha vigyáz is ránk. – válaszoltam, kibámulva az ablakon. Már a nyelvem hegyén volt, hogy elmondjam neki, várandós vagyok, de tartottam magam. Egyrészt, mert tartottam a reakciójától, másrészt pedig nem útközben akartam a tudtára adni, mint valami mellékes tényt. Valami különlegeset akartam, mint egy kiscipő, csak kevésbé sablonosat. Ráadásul arra is figyelnem kellett, hogy se Carmen, se az idősebb Jaime ne vegyenek észre rajtam semmit, amiből sejthetnék a dolgot, de megoldottam.

— Szóval, mit is szeretnél mondani? – hozta fel a témát újra. Hétfőn, és kedden is bepróbálkozott, de mindig hárítottam, általában a szülei jelenlétére hivatkozva.

— Nagy újságom van! – szaladt fülig a szám, ahogy visszafordultam felé. – Képzeld… Szeretlek! – jelentettem ki apró hatásszünet után. Felnevetett.

— Azt remélem is! Tehát, még mindig nem akarod elmondani?

— Majd, amikor nem számítasz rá. – válaszoltam.

— Azt akarod, hogy így vezessek? Majd megöl a kíváncsiság, hogy koncentrálhatnék?

— Ó, én nem féltelek, ki tudsz kapcsolni.

— Pedig már azt hittem, azt jelented be, hogy terhes vagy – viccelődött. Egy pillanatra elkomorultam, mennyire beletrafált, de gyorsan rendeztem a vonásaimat.

— Hát, ki tudja!

— Hé, ne hitegess, mert megjárod! – fenyegetett, amikor látta, hogy összeszorított ajkakkal próbálom nem elnevetni magam.

— Ahhoz előbb állítsd le a kocsit! Különben… nem szeretnél gyereket?

— Nem értem, hogy kérdezhetsz ilyet. Főleg úgy, hogy ismered azokat a hülye sztereotípiákat, hogy a déliek mind nagy családot alapítanak.

— De én most nem a déliekre vagyok kíváncsi, hanem rád.

— Természetesen akarok! Méghozzá tőled, és legalább egy fiút és egy lányt. De összegyűlik egy fél focicsapat, azt se bánom. – mosolygott rám, a tekintete majd’ felfalt. – Ha eljön az ideje.

— Na, és az mikor lesz? – lovagoltam tovább a témán.

— Nem tudom. Talán pár év. Ha van biztos háttér.

Valenciába érve alig tíz percünk, hogy lepakoljunk, már mehettünk is a pályára. Christian rendkívüli megbeszélést hívott össze, az összes mérnöknek, szerelőnek és a pilótáknak is ott kellett lenniük – furcsálltam, amiért minket kihagy, úgy tűnt, csak azok hivatalosak, akiknek köze van a kocsik fejlesztéséhez vagy tervrajzához.

Fogalmam sem volt, hogy min nem tudnak megegyezni, de az egész délutánt a nagytárgyalóban töltötték, és mindenki nagyon ideges volt, amikor késő este elengedték őket. Mivel hajthatatlan voltam azt illetően, hogy a két pilóta rendes ágyon aludjon, visszamentünk a hotelbe. Útközben hiába próbáltam bármit is kiszedni belőlük, viszont nagy egyetértésben szidták a vezetőséget. Abban biztos voltam, hogy nem a teljesítménnyel van bajuk, hiszen akkor nem lett volna szükség a fél utazócsapatra, és egyébként is a ranglista első négy helyezettjében szerepeltek az évad kezdete óta.

A szállodába visszatérve aztán ágyba parancsoltam őket, én viszont csak az után csatlakoztam Jaiméhez, hogy telefonon felhívtam Bonnie-t, majd kérdőre vontam Brittát.

— Figyelj, nem mondhatok semmit, Christian teljes titoktartást követel. De holnap szerintem nektek is elmondja, ebből egyébként sem hagyhat ki. Légy egy kis türelemmel, most észnél kell lennünk!

Megadva magam a kérésnek, anélkül feküdtem le, hogy kiderítettem volna az okot, vagy közöltem volna Jaimével, hogy gyermekünk lesz.

Másnap reggel Kedvesem már öltözködött, amikor felébredtem. Figyeltem egy darabig, de úgy tűnt, kialudta a dühét.

— Jó reggelt! Ideges vagy még? – simultam a még meztelen felsőtestéhez.

— Nem akarok róla beszélni! – morogta, miután adott egy csókot.

— Nem kérem. Hol reggelizünk?

Válasz helyett magához szorított, kipréselve belőlem a levegőt, és az arcát a nyakamba fúrva. Felfuttattam az ujjaim a tarkójára, és finoman masszírozni kezdtem. Pár perc múlva már kezdett volna kényelmetlen lenni a póz, de akkor elengedett.

— Öltözz fel, kimegyünk a pályára, kíváncsi vagyok, van-e már bármi újdonság.

Fél órával később kézen fogva érkeztünk a szokottnál komorabb kantinba. Seb és Tommi a leghátsó asztalnál ültek, a reggelinket kikérve csatlakoztunk hozzájuk, majd néhány perc múlva Benito, Jaime edzője is megérkezett.

— Találkoztam kint Helmuttal. Ha lehet, még mogorvább, mint tegnap.

— Van már valami ötletük arról a seggfejről? – kérdezte Tommi két kanál müzli között.

— Semmi. De úgy néz ki, Mateschitz is idejön.

— Jaz! – lépett hozzánk Josie, mielőtt folytathatták volna a társagást, és én több információhoz juthattam volna. – Christian beszélni akar velünk. – intett a hátsó irodák felé. A narancslevem magamhoz véve álltam fel, végigsimítva a katalán vállán, ahogy megkerültem. A helyiségben a csapatfőnökön kívül Britta is ott volt. A nő az egyik sarokba húzódva beszélt valakivel telefonon – a gesztusaiból úgy vettem ki, nem épp baráti csevegésről van szó.

— Üljetek le! – mutatott Christian a székekre. Megpróbáltam belőni a hangulatát: valahol a mogorva és az irtó dühös közé tippeltem. – Britta épp az Autosport magazinnal tárgyal, reméljük, nem eredménytelenül. Charles Bradley tegnap reggel hívott, azt mondta, információi vannak az autónk technikai és fejlesztési részleteivel kapcsolatban, aminek nem örülnénk, ha napvilágot látna. – fáradtan sóhajtott fel, mielőtt folytatta volna. Abban a pillanatban legalább tíz évvel idősebbnek tűnt.

— Nem, maga nem érti, hogy az egész csak átverés! Ha egy kicsit is hajlandó volna segíteni, és elmondaná, kitől származnak az információk, máris előrébb juthatnánk! – emelte fel a hangját Britta. Ránk pillantott, aztán elmutogatta, hogy átmegy a szomszéd szobába, miközben valóban magunkra hagyott.

— Valószínűleg az egyik alkalmazottunk fordult hozzájuk, a technikai vagy fejlesztői részről. Állításuk szerint az idei kocsit lemásoltuk a piacra betörni akaró Palmer Racingtől, és mi buktattuk meg őket.

— Emlékszem a sztorira. Decemberben tárgyaltak az FIA-val és Bernie-vel, de nem volt elég támogatójuk.

— Igen. Egy új fékrendszert is szerettek volna fejleszteni és engedélyeztetni – ezt akadályoztuk meg mi, legalábbis Bradley szerint.

— De miért figyelmeztettek? – kérdeztem. – Mármint miért nem jelentették meg simán a „leleplező cikket”? Zsarolni akarnak?

— Nem. A cikk már tördelve van, hétfőn menne a nyomdába. Bradley minket is meg akar szólaltatni. Dietrich teljes belső vizsgálatot rendelt el, szerinte a mi egyik emberünk köpött. Ma szólunk az FIA-nak, hogy vizsgálják át még egyszer az autókat, és vessék össze a Palmer fejlesztésével, Jazmine, ezt ugye rád bízhatom? Egyeztess velük időpontot, lehetőleg minél hamarabb, akár a hétvégére is – Dietrich, Adrien és még pár mérnök a rendelkezésükre áll. – nézett rám a férfi. Bólintottam, jelezve, hogy megértettem a feladatot.

— Josie, kérlek, hívd fel a többi auto- és motorsport újságot, kérdezd meg, akart-e nekik is eladni valaki ilyen sztorit, figyelmeztesd őket, satöbbi. Akármekkora hazugság is, egyáltalán nincs szükségünk egy ilyen botrányra.

— Rendben, Főnök, ne aggódj! Megoldjuk!

— Köszönöm. Menjetek, menjetek! – hessegetett el minket, hátradőlve a székben.

— Valaki nagyon utálja a csapatot. – jegyeztem meg, ahogy a paddock elejébe tartottunk. A kantin eléggé kiürült, csak az a néhány családtag tartózkodott bent, akik a hétvégi vendégeink voltak, hiszen alig pár perc volt hátra az első szabadedzés kezdetéig.

— Szerintem ezt nem csak egy ember találta ki. Megyek, megkeresem Brittát, az edzés találkozunk.

Néztem, ahogy a nő távozik, majd elővettem a telefonom, hogy kikeressem Jean Todt számát. Közvetlenül vele akartam beszélni, mindenféle titkárnő vagy más nélkül. Közben átmentem Jaime garázsába, hogy tudjam, kint van-e már. A kocsiban ült, teljes menetkészültségben.

— Nem volt időm elköszönni tőle, mit gondolsz, zavarhatom? – kérdeztem Hugot, miután magamhoz intettem – ő volt a vezetőszerelője.

— Szerintem most már hagyd. Mindjárt kiengedjük.

— Akkor visszamegyek, el kell intéznem néhány hívást. Ügyesek legyetek! – veregettem vállon, és már meg is kezdtem a hívást. A hangos motorzúgás elől visszamenekültem a kantinba, aztán még Jaime szobájába is visszavonultam – nemcsak azért, hogy nyugalmam legyen. A vendégek közül senkinek nem kellett tudnia a történtekről.

Jean a második hívásomra válaszolt, és amikor felvázoltam neki a helyzetet, megígérte, hogy másnap délután elmegy egy csapat Milton Keynes-be, aminek személyesen ő is tagja lesz. Miután két órára fixáltuk a találkozót, megköszöntem a közreműködését és a gyors cselekvést, majd Adriant hívtam. A férfi épp akkor hagyta el a repteret.

— Azonnal indultam, hogy értesültünk a dologról. Fogok egy taxit, és egyből a gyárba megyek. Valami azt súgja, hogy ott is éjszakázom.

— Beszéltem Todt-tal. Holnap kettőre bemegy pár emberrel, hogy ellenőrizze a kocsit. Fel tudtok addig készülni?

— Persze. Rob és Peter már bent vannak, előkészítik a tartalék kocsit, holnapra Geoff is megérkezik – utalt a tervezői és az aerodinamikai vezetőkre, valamint a technikai igazgatóra. – Kössz a gyors intézkedést.

— Ez a munkám. – hárítottam mosolyogva. – Remélem, sikerült tisztázni a helyzetet. Mi van a belső vizsgálattal?

— Első körben olyan embert keresünk, akinek lehet valami köze a Palmer csapathoz, de ne add tovább. Illetve van egy olyan érzésem, hogy az illető, hogy is mondják? Nem kapta meg az általa elvárt elismerést.

— Bosszú, hát persze. Nem zavarlak tovább, megnézem, hogy állnak a fiúk. Hívj, ha szükségetek van valamire! – zártam le a beszélgetést, majd bontottam is a vonalat, miután elköszöntünk. Nagyon reméltem, hogy mihamarabb véget ér ez az egész, mielőtt bárki is kiderítene belőle valamit, különben csak még nagyobb lenne a botrány, mint amekkorára eleve számíthattunk.

— Este elviszlek vacsorázni! – közölte Jaime, miközben az ebédünkre vártunk.

— Mi okból? – lepődtem meg.

— Muszáj lennie indoknak, ha szeretnék veled kettesben lenni?

— Vacsora nélkül is kettesben tudunk lenni – húzódtam közelebb hozzá, és simítottam végig a combján.

— Arra is sort kerítünk – kapott az ajkaim után.

— Khm, lehetőleg egymás helyett inkább ezt fogyasszátok el! – köszörülte meg Carla a torkát, ahogy elénk tolta a két tányért. Megköszönve vettem a kezembe a villát, és húztam magam elé a tonhalas spagettit, de a látványára a gyomrom bukfencezett egyet.

— Valami baj van? – fürkészett a szemben ülő Britta, mire Jaime és Benito is felém fordult.

— Nem. Én csak… ki kell mennem a mosdóba! – halt el a mondat vége, és felpattanva indultam meg az említett helyiség felé, hogy kiadjam magamból a reggelit.

— Jaz? – nyitott be Britta, amikor már az arcom mostam. A hideg víz jól esett, felfrissülve néztem a sajtósra.

— Semmi baj! – eresztettem meg egy halvány mosolyt, majd kiöblítettem a szám, hogy elmúljon a kellemetlen íz. – Mindjárt visszamegyek, kérnél nekem egy pirítóst vajjal és teával?

— Persze! – válaszoltam, amikor úgy ítélte meg, hogy magamra hagyhat, én pedig pár perc múlva követtem.

— Semmi gond, jól vagyok! – nyugtattam meg az étkezdében tartózkodókat, akik mind aggódva vagy érdeklődve néztek – persze mindannyian látták, ahogy átszáguldok az asztalok között.

— Ugye, nem ragályos? – kérdezte Ben, amikor visszaültem melléjünk.

— Ne aggódj, egyik pilótánk sem fogja elkapni – mosolyodtam el a gondolatra. Meg is kapnám érte a Biológiai Nobel-díjat, ha megtörténne.

A második edzés jóval rosszabbul sikerült, Alonso és Jenson is megelőzte a fiúkat, ráadásul a negyedik helyet Rosberg csak egy kicsivel szerezte meg Kedvesem előtt, aki az eleredő eső miatt kicsúszott. Amint véget ért a délután, Tommival és Bennel egészült ki a négyesünk, így tértünk vissza a hotelbe, ahol a négy férfi a játékterem mellett szavazott. Semmi kedvem nem volt nézni, ahogy próbálják elverni egymást pókerben, így én felmentem, hogy felkészüljek a vacsorához.

A krémszínű ruha, amit magammal hoztam, tökéletesen emelte ki az alakom, amin még egyáltalán nem látszott a terhesség. A tükör előtt állva próbálgattam, hogy milyen frizura állna a legjobban, de a pillantásom minduntalan a hasamra tért vissza. Két hónap. Bonnie február tizenhatodikára írt ki, az után már annyit gyönyörködhetek benne, amennyit szeretnék. Kék szeme lesz. Olyan kék, mint Jaimének, amibe, ha belenézek, mindig olyan érzésem van, hogy lebegek.

Álmodozó mosollyal simogattam a hasam, és csak akkor tértem kissé magamhoz, amikor a tükörben megláttam az éjjeli szekrényen pihenő post-it tömböt. A legfelső lapot letépve írtam rá a Bonnie-tól kapott adatokat, egy kis üzenetet körítve hozzá. Amint végeztem, előkerestem az ultrahangos képet, amit gondosan elrejtettem, és a papír hátuljára ragasztottam, majd mindezt egy borítékba tettem. Végül az egészet egy közepes ajándéktasakba rejtettem, Jaimének címezve, és az ágyon hagytam.

Mivel nem lett volna türelmem megvárni a férfit, küldtem neki egy smst, hogy jöjjön fel, aztán elbújtam a fürdőben, ahonnan tökéletesen tudtam leskelődni. Várakozás közben pár mozdulattal feltűztem a hajam.

Dübörgő szívvel hallgattam, amint a pilóta engem keres, figyeltem, ahogy megpillantja a tasakot, és meglepve húzza ki a borítékot. Csak akkor osontam ki mögé, amikor láttam, hogy kiveszi a levélkét, elolvassa, majd megfordítja, aztán vissza.

— Meglepetés! – suttogtam kiszáradó ajkakkal.

— Annie! – fordult meg, a kék szemek tele voltak zavarodottsággal. – Mi ez?

— Mire tippelsz?

— Ezt te írtad? Ez… - nézett a képre.

— A kisbabánk. – fejeztem be a mondatot. A képről az arcomra nézett, majd a hasamra, és ismét az arcomra.

— Csak viccelsz, ugye? Apa leszek?

— Februárban. – bólintottam. Két nagy lépéssel szelte át a köztünk lévő távolságot, felkapott, és megpördült.

— Tegyél le, tegyél már le! – nevettem megkönnyebbülten.

— Szeretlek, Istenem, de szeretlek! – ölelt magához, és csókolt meg olyan szenvedéllyel, amitől úgy éreztem, rögtön felgyulladok.

A szombati időmérő gyászosan sikerült. Sebastian motorja csütörtököt mondott, így csak a tizenharmadik helyet szerezte meg, Jaimét pedig az újfent szakadó esőben az újonc Chilton tartotta fel, és szorította vissza a nyolcadik helyre. A kedélyeken az sem javított, amikor Christian ordítva rúgta ki az utazó csapatban szintén újnak számító Steve Hole-t. A paddockban futótűzként terjedt el a skandináv férfi „felmondása”, és valahogy azt is megtudták, hogy ő volt az Autosportnak eladott történet kitalálója, és a Palmer egyik vezetőjével játszott össze.

Mindenki komoran végezte a munkáját, a hangulat olyan volt, mintha meghalt volna valaki, egyedül talán Jaime volt, aki sem a rajtrácson elfoglalt helye, sem az árulás nem zavart. A katalánnal madarat lehetett volna fogatni, mióta olyan sok sikerült az előző esténk, ennek köszönhetően pedig én is feloldódva élveztem a közelségét, és hallgattam a tervezgetését, ami legtöbbször túljátszott bohóckodássá fajult.

Vasárnap reggelre az esőfelhők eltűntek, és a délelőtti bevezető futamok alatt a pálya is teljesen felszáradt. Brittával és Josie-val a légkondicionált étkezdéből követtük figyelemmel a pilótaparádét, és beszélgettünk Catalina Perezzel és vőlegényével. A nő a spanyol X-faktor harmadik helyezettje volt, egész hétvégén a csapat vendége volt, és szerencsére csak a futam idején kellett nekünk szórakoztatnunk, bár nem volt rossz társaság.

Ahogy a lámpák kialudtak, és kezdetét vette a verseny, a tekintetem a két kék-zöld autó között ugrált. Seb rögtön négy helyet javított, Jaime lelőzte Perezt, aztán az első kanyarban majdnem Hamiltonnak ütközött, aki a Massával való csatározás közben kicsúszott. Ahogy aztán végül mindkét pilótát lehagyta, és tisztázódni kezdett a mezőny, megkönnyebbült taps hangzott fel a kantinban. A sorrend alaposan összekeveredett, Jens az élen igyekezett elhúzni, és az is neki kedvezett, hogy Alonso és Rosberg még mindig a második helyért küzdött. Az első kerékcserék rendben lementek, a szerelőink remekeltek, Jaime és Seb pedig feljött a harmadik, illetve ötödik helyre. Ez egészen addig változatlan maradt, amíg a 36. körben Seb és Alonso egymásra nem húzta a két kocsit, és a Ferrari bal első gumija kidurrant. A piros kocsi megperdülve állt meg a pálya közepén. Természetesen rögtön beküldték a Biztonsági Autót, ezt kihasználva pedig a boxutca ismét zsúfolt lett a beálló autóktól. A beérkező Jensonre majdnem ráengedték Rӓikkönent, csak a „nyalókás” embernek köszönhetően nem történt baleset. Néhány kör múlva pedig az FIA határozata is megszületett a Seb kontra Alonso esetről: legnagyobb megkönnyebbülésünkre versenybalesetnek nyilvánították az esetet.

Jens és Seb is remekül kapta el az újrarajt pillanatát, olyannyira, hogy a német maga mögé utasította csapattársát, majd vérszemet kapta Rosberget is gyorsan megelőzte. Az eredmény végül Jenson, Sebi, Rosberg, Jaime, Grosjean lett.

— Meg akartam nyerni nektek! – morogta Jaime, amikor a hotelbe utaztunk. Rápillantva szorítottam meg a kezét.

— Van egy sokkal jobb ötletem, amivel kielégíthetnél! – hajoltam közel, hogy a fülébe súghassak. – Na, persze, ha neked ilyen fontos, akkor az éremmel is beérem. – húzódtam vissza, amikor meg akart csókolni.

— Ha ismernél, tudnád, hogy telhetetlen vagyok, mindkettőt akarom!

— Úristen, bele sem merek gondolni, milyen lesz szegény gyereknek. Egy maximalista apa mellett felnőni…– szörnyülködtem, de a férfi egyetlen csókkal belém fojtotta a további szavakat. A derekamat átölelve láncolt magához, amíg átvettük a kulcsokat, végig simogatva a lenge ruhán át. Mélyeket lélegezve próbáltam legyűrni a vágyat, hogy a liftben a velünk utazó időspár előtt ne essek neki, de nehezen ment. Az egész testem bizsergett a finoman erőteljes érintéstől. Amikor aztán végre a lakosztályunk biztonságába értünk, bosszút állva jelentettem ki, hogy szeretnék lezuhanyozni – egyedül. Magamon éreztem a tekintetét, ahogy besétáltam a fürdőbe, ahol aztán a vágy miatt kapkodva tusoltam le. Alig vártam, hogy ismét a karjaiban lehessek, és meztelen testének simulhassak.

— Azt értem, hogy nem bírsz magaddal, de eddig sosem zavart, ha nincs töksötét. – jegyeztem meg, amikor kilépve az elsötétített hálóval szembesültem. Kellett egy másodperc, mire felfogtam, hogy azt a kevés fényt nem lámpák vagy hangulatvilágítás okozza, hanem mécsesek. Tucatnyi, a szőnyegre helyezett teamécses. Hirtelen átéreztem Kedvesem pénteki meglepettségét, ugyanolyan csodálkozó pillantást vetettem rá, amikor elém állva két tenyerébe vette a kezeimet.

— Marseilles óta gondolkodok a dolgon, de idáig féltem, hogy elriasztalak vele, hiszen annyira bizonytalan voltál. Aztán pénteken úgy éreztem, az egész világnak megváltozott a központja, amikor elmondtad, hogy a gyermekünket hordozod a szíved alatt, és akkor biztos lettem benne, hogy ugyanúgy hosszú távban gondolkozol. És remélem, hogy ezek után sem akarsz kifutni a világból, és nem rémisztelek meg nagyon, mert én ezentúl soha egyetlen pillanatig sem szeretnék nélküled élni. Hozzám jössz, Annie? – tette fel végül a kérdést, amit a mécsesekből már ki tudtam olvasni. Boldog mosollyal bólintottam és mondtam igent, magamhoz ölelve az egyetlen férfit, akit azóta szerettem, hogy a tengerparton elmerültem a pillantásában. Már egyáltalán nem féltem, csak a boldogság és biztonság érzése élt bennem. Az eddig felhős ég most kitisztult, a Nap szikrázóan ragyogott, én pedig biztos voltam benne, hogy életem égboltján soha többé nem jelenik meg, egyetlen esőfelhő sem.

Vége

A teljes, egybeszerkesztett történet ezen a linken elérhető

Érzelmek versenye 8.

"Van a csoda... A csoda, amihez elég egy pillanat. Ami nem látványos, nem hegyeket mozgató, de benned, neked a legnagyobb." /Csitáry-Hock Tamás/

Jaime a félig megivott üdítőjét kifizetve állt fel, és kézen fogva hagytuk el az éttermet. Csendben róttuk az utcákat, amíg egy parkhoz nem értünk. Ott az útközben vett kínai étellel ültünk le a fűbe.

— Miért akartál eljönni? – kérdezte Jaime.

— Nem is tudom. Szép hely, de valahogy feszélyezett. Túl… hivatalos volt. – próbáltam elmagyarázni az ellenérzéseimet.

— Itt jobban érzed magad?

— Igen, itt jó.

Jó pár perces hallgatás következett. Nem tudtam, mit mondhatnék, pedig tengernyi dologról meséltem volna szívesen. De a köztünk tátongó szakadék, amit a saját ostobaságainkkal emeltünk, akadályt vetett közénk. Rettegtem a gondolattól, hogy már sosem lesz olyan a kapcsolatunk, mint két éve.

— Hogy vannak a szüleid? – kérdeztem hirtelen, megtörve a hosszúra nyúló csendet.

— Jól. Anya elmélyedt a mexikói konyha rejtelmeiben, Apa pedig újabban biciklizik.

— Két kerékre váltott?

— Pár hónapja volt egy kis gond a vérnyomásával, úgyhogy az orvos egészségesebb életmódra buzdította, Anya pedig szigorúan ellenőrzi.

— De ugye, jól van?

— Igen. Kicsit túlstresszelte magát a téli szünetben, de kutya baja.

— Ennek örülök! – sóhajtottam. Most jöttem csak rá, mennyire bezárkóztam az elmúlt időszakban. Még csak meg sem fordult a fejemben, hogy néha megkérdezzem, hogy vannak.

— Na, és Martha?

— Egy irodában segít egy rendezvényszervezőnek. A fejébe vette, hogy ő is ott akar dolgozni. Együtt van egy Pedro nevű sráccal, de szerintem nem túl komoly. Hiszen ismered.

— Igen – mosolyodtam el. – Szervezkedni azt szeret. – jutott eszembe, mennyire felpörgött, amikor igyekezett minket összehozni.

— Hiányzol nekik. Főleg Anya kérdezget mindig rólad.

— Nekem is ők. Azóta sem ettem olyan finom gazpachot, mint ott.

— Megmondom Anyának, örülni fog. Annak is örülne, ha meglátogatnál minket.

Lehunyt szemmel ráztam meg a fejem.

— Nem megy ilyen könnyen! – amikor legközelebb felnéztem, két kavargó írisszel néztem farkasszemet. Jaime arca centikre volt az enyémtől.

— Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne sürgesselek, de őrülten hiányzol! Szeretnék visszamenni az időben, és másképp cselekedni, vagy legalább figyelmeztetni magam. Azt kívánom, bárcsak képes lennél túllépni, és újra szeretni annyira, hogy adj nekem egy esélyt.

A fejem zsongott, és egyáltalán nem tett jót, hogy a katalán ilyen közel van. Éreztem a leheletét és az illatát.

— Én szeretlek! – mondtam kábán. Az agyam teljesen leblokkolt, egyáltalán nem jutott el a tudatomig, hogy tulajdonképp ő ki se mondta most azt a szót.

— Akkor hagyd, hogy elnyerjem a bizalmad! – súgta az ajkaimra, aztán egészen finoman megcsókolt. Hasonlóan óvatos volt, mint a legelső csókunk, én azonban hamarosan elmélyítettem. Az agyamban egy vészvillogó hangosan kezdett szirénázni, miközben a kezem a fiú tarkójára simítottam, de nem törődtem vele. Élvezni akartam a pillanatot és az érzést, ami tetőtől talpig átjárt.

— Nem akarlak elveszíteni, Annie! – súgta, miután elváltunk egymástól.

***

— Nem kell a süketduma, Jaz! – vigyorodott el Hanna. A szállodai szobám ágyán ültem, előttem a kinyitott laptop hevert, a képernyőről pedig a szőke nő nézett rám. Seb edzett, ezért kivételesen nem ő beszélt vele.

— Csókolóztatok, ennél több nem kell! Na, jó, talán, hogy végre megint együtt legyetek, de ez már jó kezdés.

— Nem tudom, Han! Annyira elbizonytalanodtam! Jaimét türelemre kértem, és hiába ígérte meg, egyáltalán nem az!

— Két évig mást sem csinált, csak türelmesen várt. Gondolhatod, hogy megunta! – mutatott rá.

— Persze, tudom. Csak épp annyira hihetetlen, hogy még mindig képes rám várni! Hiszen két éve minden az én hibám volt!

— A lányok alszanak, mesélj! – kérte szelíden.

— De hisz ismered a sztorit.

— Csak amit Seb mesélt. Elvetéltél, de túltetted magad, aztán novemberben mégis szakítottatok.

— Mert nem tettem túl rajta magam. Kifelé ezt mutattam, mégis elhidegültünk Jaimével valamennyire, és nem csak a távolság miatt. A nyáron alig voltunk külön, utána pedig alig láttuk egymást. Nem így kellett volna lennie. Ráadásul annyira gyerekek voltunk még mindketten. Nem is tudom, azt hiszem, én megijedtem, hogy tényleg komolyabbra fordulhat a dolog, pedig a szívem mélyén másra sem vágytam. Gondolom, most már megérted, hogy az első veszekedéssel megszakadt valami, még túl komolynak sem kellett lennie. - ingattam a fejem.

— De most már túlléptél, nem igaz?

— De igen! Anyuék halála volt a holtpont, hogy stílusos legyek – fintorodtam el. A hiányuk azonnal marni kezdett.

— Szóval, akkor adsz egy esélyt magatoknak?

— Miért kérded, ha úgyis tudod a választ? – kérdeztem vissza elmosolyodva.

— Mert attól tartok, hogy az eszed még bekavar! Szerezz rá egy lakatot, és ebben csak a szívedre hallgass!

— Rendben, Han, úgy lesz! Kirúgom a rossz munkást. – ígértem a nőnek.

— Helyes! Most megyek, Gitta felébredt. Légy jó, puszi!

— Puszi, szia! Puszilgasd meg őket helyettem! – búcsúztam el, majd zártam is be a beszélgető programot. Válaszoltam néhány fontosabb e-mailre, aztán a gépet kikapcsolva indultam sétálni, sokadjára végig gondolva a múltat és az érzéseimet.

Szombaton a harmadik edzés és az időmérő rendben lezajlott, Seb és Jaime megszerezték az első sort, nekem pedig nem sok dolgom volt, a riporterek betartották a játékszabályokat, csak utoljára kérdeztek a lányokról.

— Mr. Vettel, a menyasszonya novemberben adott életet az ikreiknek. Hogy vannak és mikor láthatja őket a Nagyvilág is?

— Mindhárman remek egészségnek örvendenek, köszönöm kérdését! Ahogy eddig sem, most sem tudok konkrétumot mondani, ha eljön az ideje, megismerhetik őket.

— Nem sokáig fogják ennyivel beérni, ugye, tudod? – kérdeztem, amikor a paddockban sétáltunk a kocsikhoz. – Azt még elnézték, hogy Hannaról nem tudtak szinte semmit, de most egy többszörös világbajnok gyerekeinek képeiért ölre tudnának menni.

— Nem akarom, hogy bármit is észrevegyenek a körülöttük lévő felhajtásból. Nem tehetnek a Vettel vezetéknévről.

— Nem hiszem, hogy később, amikor jobban megértik a dolgokat, előnyösebb lenne a dolog. Hívtok egy fotóst, aki készít pár képet, azokat odaadjátok egy újságnak, ennyi.

— Na, és ha vérszemet kapnak?

— Akkor is csak téged tudnak ostromolni, és pár sikertelen próbálkozás után feladnák, ahogy eddig is. Hónapok óta ma kérdeztek róluk újra. Ha teljesen elzárkózol, csak rosszabb lesz, az emberek kíváncsiak.

— Olyan törékenyek! Nagyon féltem őket.

— Pár képbe nem betegednek bele! – nyugtattam. Megmosolyogtatott ez az első-gyerekes aggódás. – Beszéljétek meg Hannaval, utána Brittával is – javasoltam. Közben sikeresen elértük a kordonokat és a biztonságit is.

— Jasmine! – hallottam a nevem egy idegen férfihangtól. Megfordulva néztem szét, és láttam meg a felém közeledő Vergnét. Párszor találkoztam már a Toro Rosso pilótájával, de köszönésnél többre szinte egyszer sem igazán álltunk meg, általában csak az udvariassági köröket futottuk le, ezért nem értettem, mit szeretne tőlem.

— Szia! – vártam be a férfit.

— Örülök, hogy elértelek! Kérdezhetek valamit?

— Persze! – mosolyogtam rá bátorítólag.

— Mész holnap az esti after partyra? Arra gondoltam… szóval, szívesen lennék a kísérőd. – változtatta meg a mondatot. Nem értettem az ajánlatot. Azaz dehogynem, de valahogy mégsem tudtam mire vélni.

— Nos, nem tudom, de nem valószínű, hogy ott leszek, inkább haza utazom. Viszont, ha megyek is, valószínűleg Sebastiant kell pátyolgatnom. – válaszoltam az igazsághoz hűen. Monacóban voltunk, egyszerű összejövetelben gondolkodni sem lehetett.

— Igen, igazad van.

— Sajnálom! – jelent meg egy bűnbánó mosoly az ajkaimon, pedig igazából semmi rosszat nem tettem.

— Hát, akkor talán majd máskor. Szia! – köszönt el, és intett oda Sebnek, majd megfordulva indult vissza a kamionok felé. Seb odakint vigyorogva várt, amikor pedig mellé értem, felvont szemöldökkel nézett rám, ahogy egy báty tenné, ha a húgát randira hívják.

— Csitt! – intettem le, mielőtt bármit is mondhatott vagy kérdezhetett volna.

***

— Mit gondol, kinek a hibájából történt a baleset? – kérdezte az olasz akcentusú nő. Iszonyatos, hogy milyen pillantásokat vetett a németre.

— Versenyhelyzet volt. Mindketten igyekeztünk megszerezni a legjobb pozíciót, de az eső megnehezítette a dolgunkat. Egyszerű versenybaleset történt, ami bárkivel megtörténhet.

— Azzal, hogy a csapattársa kiütötte magát, Lewis Hamilton átvette a tabellán a vezetést, Alguersuari szintén megelőzte Önt pár ponttal. Nem haragszik ezért rá?

— Mind mondtam, versenybaleset volt. Sok futam van még hátra, bármi megtörténhet, és az autónk tökéletes. Nem lesz miatta konfliktusunk.

— Utálom, hogy mindenkit ott próbálnak összeugrasztani, ahol lehet! – morogtam az interjúk után.

— Nem fog nekik sikerülni! – nyugtatott Seb, előre engedve. – Megvársz, amíg átöltözöm?

— Persze! Addig szerzek jegyet Svájcba – kerestem elő a telefonom, és a falnak dőlve nézegettem a járatok indulási idejét.

— Annie!

— Szia! – mosolyogtam az érkező Katalánra. Magához húzva adott egy puszit a számra.

— Mi a terved a szünetre?

— Haza megyek, és felkészülök a szakdolgozat védésére.

— Mi lenne, ha ezt nem otthon tennéd?

— Mire gondolsz?

— Szeretném, ha velem töltenéd ezt a hetet. Átmehetnénk Marseilles-be. – rukkolt elő az ötlettel.

— Marseilles? – kérdeztem vissza. A gondolat kissé megijesztett, viszont kétségkívül nagyon is tetszett. Hiszen azt mondtam, adok egy esélyt magunknak, és a kettesben töltött idő talán jótékony hatással lesz mind az érzéseimre, mind a jóval kuszább gondolataimra. – Rendben, miért is ne?

— Szóval jössz?

— Szóval megyek! – bólintottam mosolyogva, és hozzábújtam, hogy a közelsége elfeledtesse velem a feltörni akaró visszakozásomat. Sikerült Sebnek úgy helyet foglalnom, hogy estig hazaérjen, így, ahogy elmondtam neki a kis kiruccanásunkat, el is köszöntem tőle. Szerencsére semmilyen más program vagy feladat nem akadt, amit telefonon vagy interneten keresztül ne tudtam volna elintézni.

Este izgatottan pakoltam el azt a kevés dolgot, amit az ittlétünk alatt kicsomagoltam, és, bár még mindig féltem egy kissé az úttól, az érzés elenyésző volt a várakozással szemben. Felderengett bennem, hogy éreztem magam, amikor anno először találkoztam a pilóta családjával, és töltöttem ott az első napokat.

A másnapi reggelinél találkoztunk újra. Az étterem meglehetősen üres volt, csak pár vendég evett, de őket sem érdekeltük.

— Mikor indulunk?

— Kilencre hozzák a kocsit, amit béreltem. Arra gondoltam, megállhatnánk Antibes-ban is.

— Az egész hetet megtervezted már? – kérdeztem somolyogva a lelkesedésén.

— Csak nagyjából!

Kilencre valóban megérkezett az autó, így időben el tudtunk indulni. Természetesen Jaime vezetett, nekem maradt a táj látványa, illetve a türkiz-virágos ruhámmal való szórakozás. Csupa komolytalan dologról beszélgettünk, vagy csak hallgattunk a csendet megtörő rádiót, ha olyan számot adtak, amit mindketten szerettünk.

Körülbelül egy óra alatt meg is érkeztünk a Camping Antipolis nevű helyre. A szállásunk egy nagyobb lakókocsi lett, konyhával, fürdőszobával és hálóval felszerelve. Az első meglepetés elmúltával sikerült beleszeretnem, ráadásul a part és Marineland is a közvetlen közelben volt! Amint birtokba vettük a „lakást”, Jaime javaslata ellenére – miszerint pakoljunk ki –, gyerekes lelkesedéssel vetettem magam a vízbe. Erre persze a pilóta is követett, és egész délelőtt lubickoltunk, egy óra körül az éhség vett rá minket, hogy visszatérjünk a partra. A kemping tulajdonosától kértünk útbaigazítást a legközelebbi étteremhez, bónuszként pedig arról is kaptunk tájékoztatást, hogy merre van a piac, amit nem hagyhatunk ki. Délután a városnéző séta végén ezért útba ejtettük az ajánlott helyet, ahol be is vásároltunk a vacsorának szánt gazpachohoz, és a másnapi lasagnehez is.

— Isteni illata! Ne árulkodj, de megkockáztatom, hogy jobb lesz, mint Anyáé! – ölelte át a férfi a derekam, amikor hét óra körül hozzákezdtem a leveshez.

— Vigyázz, ezzel máris egy eszközt adtál a kezembe, amivel zsarolni tudlak! – mosolyodtam el, majd tettem le a kést egy sóhajtás kíséretében, amikor belecsókolt a nyakamba, majd apró puszikat hintett végig egészen a lapockámig.

— Az az igazság, hogy én nem levesre vagyok éhes! – mondta, miközben maga felé fordított. Vágyakozva csókoltam meg, és gyűrtem fel a pólóját, közben ő felsimította a szoknyám, majd tovább haladt, míg el nem ért a nyakamhoz, ahol kioldozta a ruhám. Órákon keresztül szerettük egymást, a vacsorából pedig kései reggeli lett.

Másnap délelőtt, amíg én a lasagnet készítettem el, Jaime futni, majd úszni ment, ebéd után pedig az óváros további feltérképezésével töltöttük el. Szerdán a híres Marinelandbe mentünk, ahol többek között delfin és fókashowt, délután pedig tovább indultunk Marseille felé. Útközben megálltunk a híres Cannes-ban, hogy végig nézhessük a sztárok kéznyomait, illetve a várat. Estére értünk a kikötő városban, és egy rövid tengerparti séta után ágyba is dőltünk.

A következő öt nap egyformán telt el. Jaime reggelente az elmaradhatatlan edzésprogramját teljesítette futás és úszás képében, addig én a dolgozatom védésére készültem a virágos balkonon ülve, olykor hosszú percekig a látványban gyönyörködve. A nap további részét aztán Marseilles-ben vagy a közeli városok valamelyikében ütöttük el, felfedezve a látványosságokat – így jutottunk el Provence-be, Avignonba vagy Arles Montpellierbe.

Kedden nehéz szívvel vettem búcsút a francia riviérától, de az élet sajnos nem állt meg, hiába éreztem úgy az elmúlt egy hétben, mintha a fellegek közé költöztünk volna. A Kanadai Nagydíj hetébe léptünk, és mennünk kellett. Londonba repültünk, ahol pár óra pihenés után csatlakoztunk a leginkább hoszteszekből és szerelőkből álló csapathoz. Amint elértük a rendes repülési magasságot, Brittával és Josie-val összültünk, hogy egyeztethessük a két pilóta további hetét. Szerda délutánra, a Red Bull eddigi szokásaihoz híven lefixáltunk egy hagyományos promós megjelenést, ami most a nemzeti sport, a jégkorong kipróbálása volt.

— Minden rendben? – kérdezte Jaime, amikor megkönnyebbült sóhajjal kötöttem be magam, várva, hogy a gép megkezdje a leszállást.

— Csak fáradt vagyok, meg émelygek egy kicsit. Azt hiszem, sok volt egy napra két repülőút.

— Egy óra múlva már a hotelben leszünk. Kitartás! – mosolygott rám a katalán, és egy bátorító csókot nyomott az ajkaimra.

Hétfőn elköszönve Jaimétől nagybátyámékkal utaztam Magyarországra, ahol két nap felkészülés után huszadikán sikeresen védtem meg a szakdolgozatomat. Pénteken, a diplomaosztó után kissé fáradtan, de boldogan léptem be gödöllői otthonomba. A keserűség azonnal mellbe vágott, ahogy eszembe jutott a megannyi emlék, ami a helyhez és szüleimhez kötött, de gyorsan elhessegettem az érzést. A ház szinte teljesen üres volt, csupán dobozok hevertek szerteszét, és a nappali volt még viszonylag érintetlen, oda mentünk be.

— Elő a pezsgővel! – indítványozta John, és ennek megfelelően már bontotta is az útközben vásárolt italt. A konyhai dobozokból kikerestem négy poharat, és miközben nagyapám megtöltötte őket, azon gondolkoztam, miért nem akar elmúlni az enyhe émelygés, amit az elmúlt napokban az átlagosnál több utazgatásnak, illetve a vizsga miatti stressznek tudtam be.

Az összekoccanó poharak hangja térített magamhoz, és a többiek mintájára én is ajkaimhoz emeltem a sajátom, hogy épp csak megízleljem a kitöltött Törleyt.

— Minden rendben van? – kérdezte Jessica, amikor a konyhában az előkeresett eszközök segítségével adagoltuk ki a Sacher tortát. – Már Kanadában is fáradtnak tűntél.

— Hát, lehet, hogy túlságosan aggódtam a záróvizsga miatt. De jól vagyok, már a fejfájásom is elmúlt. –válaszoltam, emlékezve, hogy Montrealban neki panaszoltam el a szűnni nem akaró fájdalmat.

— Na, és a hányinger? – vetett rám kutató pillantást. – Biztos vagy benne, hogy csak az idegesség az oka?

— Jajj, Jess, ne nyaggass már! Jól vagyok, tényleg! – emeltem meg kissé a hangom, ami valójában engem is meglepett. – Szeretnék végre megszabadulni ettől a háztól, azt hiszem, rossz ötlet volt idejönni.

— Megértelek. És nem akartam túlságosan anyáskodó lenni, vagy ilyesmi, de aggódom érted. Jaime mondta, hogy Kanada óta egyre aluszékonyabb vagy, aztán meséltél a hányingerről…

— Ti mikor beszéltetek ki? – kérdeztem közbe.

— Hétfő reggel, amikor visszamentél a naplódért, váltottunk pár szót. El kellene menned dokihoz, talán valami vírusos fertőzés.

— Túlreagálod! – kezdtem elveszíteni a türelmem. Pontosan tudtam, hogy szükségem lenne egy vizsgálatra, hiszen egyre több tünetem jelentkezett, de a várható eredmény megijesztett. A Marseilles-i kiruccanásunk meglehetősen pozitívan sikerült, hónapok óta akkor éreztem magam igazán boldognak, nem akartam még mással foglalkozni, ami mindent elronthat.

— Ha nem javulok, Svájcban elmegyek egy dokihoz, rendben? Jó lesz így?

— Hidd el, a bizonytalanság rosszabb. – paskolta meg a vállam, ahogy a süteménnyel megkerülve a nappaliba indult. Sóhajtva láttam be, hogy igaza van.

Visszaérve Ferihegyre ismét búcsút vettünk egymástól. Én a Svájcba tartó gépre ültem fel, míg a többiek a Londoni indulását várták meg. Úgy terveztem, egyenesen Romanshornba megyek, de a gépről leszállva kaptam Sebtől egy smst, miszerint bemutatják a lányokat a sajtónak. Fogtam egy taxit, és a világbajnok házához vitettem magam, útközben megállva egy patikánál.

— Meglepetés! – emeltem meg a hangom, ahogy beléptem az üvegajtón.

— Jó napot!

— Á, Heike! Üdvözlöm! – köszöntöttem a konyhából kilépő nőt.

— Nem is tudtam, hogy te is jössz!

— Nem terveztük. A lányok miatt jöttem, Sebastian azt írta, döntöttek a megmutatásukról.

— Igen, igen, mondta, hogy tervezik – bólogatott komoran, amiből leszűrtem, hogy neki nem igazán tetszik ez a döntés. – Egyébként sétálni vitték a kicsiket, de nem soká megérkeznek.

— Segíthetek valamiben? – kérdeztem, megérezve a konyhából szálló illatokat.

— Köszönöm, de már csak a saláta hiányzik. Pakolj csak le!

Heikével furcsán baráti volt a viszonyunk. Amikor Seb először mutatott be neki, még nagyon ellenséges volt – akárcsak Hanna –, aztán megbékélt a jelenlétemmel. Számára Hanna volt a tökéletes meny, és ezt sosem titkolta előttem. Bár nem lettünk puszipajtások, az, hogy mindketten jót akartunk a párosnak, elég volt ahhoz, hogy ne fojtson meg egy kanál vízben. Abban is biztos voltam, hogy mindig is lehetséges veszélyforrásként fog rám tekinteni egy bizonyos szinten, de az első pár hónap után túltettem magam rajta.

— Szóval, miért gondoltad meg magad? – kérdeztem Sebit. Heike és Hanna a vacsora maradványait tüntette el, a lányok békésen gőgicséltek a járókájukban.

— Beszéltünk Hannával és Brittával is, és rájöttem, hogy igazad van. Nem akarom, hogy állandó célpontokká váljanak, amiért ennyire elrejtem őket.

— A Forma1 nem egyenlő Hollywooddal, épp ezért nem valószínű, hogy az újságok vérszemet kapjanak. Megelégednek majd néhány képpel, ami majd körbejár, ennyi. Nincs okod a titkolózásra.

— A magánélet szentsége nem elég ok? – kérdezte Heike a konyhából visszatérve.

— De igen. Épp ezért nem fogják tovább zaklatni Sebastiant sem. Az emberek kíváncsiak, ez természetes, de a pilóták körül nincs akkora felhajtás, mint a színészek, énekesek körül, és azt is megszokták, hogy Sebastian védi a magánéletét. – érveltem.

— A kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad. – ölelte át hátulról Hanna a németet, és puszilta meg az arcát.

— Ahogy mondod. Van már elképzelésetek, hogy melyik újságé lesz a megtisztelő első szerepe? Tudom, hogy nem számít, de mindegyik elég szép összeget ajánl.

— Van pár ötletem, de semmi konkrét. – ingatta a fejét, mintha csak csoki vagy nyalóka között nem tudna dönteni.

Segítségképp összeírtam nekik a szóba jöhető médiumokat, amíg ők lefektették a kicsiket, Heike pedig elmosogatott, hiába ajánlkoztam a feladatra. Mielőtt lefeküdtem volna aludni, válaszoltam pár levélre, aztán Jaimével is beszéltem egy kicsit, miközben végig az éjjeliszekrényre kitett terhességi teszttel szemeztem. Ám hiába szántam el magam már Magyarországon, valódi cselekvéshez csak másnap reggel volt elég bátorságom. Az idegességtől görcsbe ránduló gyomorral vártam az eredményt, és amikor végre megkaptam azt, még percekig meredtem a tesztre, magamban a meghatározó szócskát ismételgetve.