Érzelmek versenye 5.

Szülinapi ajándékom Nektek! :) A következő rész 10 hozzászólás után jön! :) Enjoy!

— Jaz!
Lassan sikerült fókuszálnom a közeledő alakra. A fekete haj megnőtt, és kiszőkült, és ahogy megismertem Hannát, rájöttem, hogy csak a képzeletem játszott velem.
— Mi történt? – guggolt le elém. Válaszolni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Elkeseredve ingattam a fejem, aztán a könnyeim megindultak.
— Hé, csssssss! – Hanna úgy ölelt magához, ahogy a kisgyerekeket szokás, én pedig zokogva bújtam bele az óvó ölelésbe. Percekig, vagy talán órákig is ringatott.
— Lefeküdtem vele! – suttogtam hitetlenül, de ahogy kimondtam, éreztem, hogy az egész rémálom megszilárdulva vált valósággá a szavaim által.
— Kivel? – kérdezte halkan. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg nem tudta, vagy csak azt akarta, hogy elmondjam.
— Jaimével. Sokat ittam, és Sebi eltűnt, aztán találkoztam vele, és…– a folytatást elnyomta újra feltörő sírásom.
— Cs, nyugodj meg, Jaz, itt vagyok veled! Itt vagyok…
— Nem lett volna szabad! Ezt nagyon nem kellett volna…– motyogtam félig magamnak.
— Nem tudod eltörölni! – ült le ismét mellém, két bögre teával, amit ki tudja, mikor főzött. Némán ittam bele a kezembe nyomott italba, és pár percig csak kortyolgattam, magamban emésztve a dolgokat.
— Hol vannak a lányok? És te hogy kerülsz ide? – kérdeztem hirtelen, mikor eszembe jutott, hol is vagyunk.
— Otthon, Reginával. Seb felhívott, hogy hazaértél-e már, mert… hívott, de nem vetted fel. Mikor mondta, hogy nem tudja, mikor tűntél el, idejöttem, azt remélve, hogy itt vagy. – alig észrevehető volt a megakadás, de megütötte a fülem. Mégsem kérdeztem rá.
— Rémesen nézek ki, ugye? – kérdeztem, letörölve a könnyeim. A citromfű tea, amit itatott velem, hatásos volt.
— Ne törődj vele! – mosolygott rám. Szipogva álltam fel, és mentem ki az előszobában hagyott táskámért, hogy előkeresve a telefonom menjek vissza Hannához, közben megnézve a híváslistát. Tizenegy nem fogadott hívást jelzett, négyet Sebtől, ötöt Jaimétől, egyet Hannától és egyet Csengétől, bár utóbbi valószínűleg egész más miatt keresett.
— Mihez kezdjek, Han? Nem tettethetem, hogy elfelejtettem az egész éjszakát. Mivel magyarázzam, hogy lefeküdtünk, aztán ott hagytam?
— Az igazsággal. Másnak nincs értelme.
— De én sem tudom, hogy mi az igazság! Felhívom Christiant, és felmondok.
— Ne! – vette el a telefont. – Hányszor mondjam még, hogy nem menekülhetsz? Emlékszel az első találkozásunkra? Akkor te segítettél nekünk, hogy Sebivel ismét boldogok legyünk. Most magadon segíts, ha már külső segítséget nem fogadsz el!
— És hogy kezdjek neki?
— Tisztázd, hogy mit érzel – vonta meg a vállát. – Hogy számítanál bármire Jaiménél, ha még magadban sem vagy biztos?
— Félek – mondtam ki. – Félek szembenézni vele, és várni a reakciójára és arra, hogy a szemembe mondja, mennyire önző vagyok. Félek, hogy elveszítem őt, ahogy azt a kisbabát, vagy Anyuékat is. Hogy bántják miattam…

„Egy olcsó ribanc vagy! Szállj le Jaiméről és Sebiről is, és menj vissza oda, ahonnan jöttél! Mindketten jobbat érdemelnek nálad.”
„Figyelmeztettelek! Hagyd békén Tűzvarázslót, ő az enyém! Csak hátráltatod, és ha nem szakítasz vele, mindketten nagyon megbánjátok! Ugye, nem akarod, hogy bármi baja essen?”

— Jaz, az régen volt, és elkapták! – emlékeztetett, tudva, hogy mire gondolok.
— Tudom, de nem tehetek róla, hogy mindig eszembe jut. Honnan tudod, hogy nem jön valaki más, elvetemültebb, vagy nem miattam sebesül meg, amilyen szerencsétlen vagyok.
— Butaságokat beszélsz! Volt egy pechsorozatod, na és?
— Pechsorozat? – nevettem fel kényszeredetten. – Te tényleg pechnek nevezed azt a sok balesetet?
— Puszta véletlen, Jaz! Ne kezdj nekem Sorsról, vagy átokról beszélni, mert esküszöm, felpofozlak! Nem üldöz sem a halál, sem szerencsétlenség. és ha te is elhinnéd végre, akkor boldog lehetnél!
— Boldog voltam! Iszonyú boldog, mikor mellettem volt! Olyan volt az a nyár, mint egy babarózsaszín álom, aminek a végéről nem akartam tudomást venni. Aztán jött a hegyes tű, és a lufi kipukkadt.
— Te lyukasztottad ki. Mert nem akartad, hogy még többet kelljen ingáznia miattad, vagy, hogy baja essen.
— Nem, nem akartam! Neki akkor a vezetésre kellett figyelnie, és elég nehéz lett volna úgy, ha mindig egyeztetnie kell, hogy találkozhassunk.
— Persze. Te pedig inkább döntöttél helyette, mintsem megkérdezted volna, hogy ő mit gondol!
— Jó, lehet, hogy hiba volt, na és? De a célját sikerült elérnie, a Red Bull pilótája, a kupáért harcol!
— Szerinted erre nem lett volna képes, ha mellette vagy? Ha mindenben bíztatod, és tudja, hogy számíthat rád?
— Nem tudom. De nem mindegy már? Te mondtad, hogy felejtsem el a múltat, most mégis te bolygatod!
— Mert muszáj. Mert ha megtalálom azt a tüskét, ami miatt ilyen pesszimista lettél, és kihúzom, talán képes leszel reálisan nézni a dolgokat.
— Az nem fog menni, Han, ahhoz túl sok a szálka.
— Hát akkor húzd ki mindet! Aztán állj elé, és beszéljetek végre!
— Nem megy. Egyszerűen nem tudok bízni!
— Magadban vagy benne?
— Nem tudom. Talán egyikünkben sem, az érzéseinkben.
— Miért, mit érzel iránta?
— Amit eddig – mosolyodtam el keserűen. – Szeretem őt! De ez talán már kevés.
— Neked kell kiderítened! – nyújtotta felém a rezgő mobilt. A kijelzőn Jaime neve égett.
— Szia! – vettem fel egy nagy levegő után.
— Annie! Szia! Uhh… Nem hittem, hogy tényleg felveszed.
— Bocs, hogy csalódást okoztam! – válaszoltam halkan. Az agyam vadul kattogott, fogalmam sem volt, hogy mit is csinálok valójába, vagy mit fogok mondani.
— Nem, dehogy! – ellenkezett. – Csak eddig hiába hívtalak.
— Most viszont elértél. Talán elmondhatnád, miért is hívtál.
— Nem világos? Szeretnék beszélni veled!
— Nézd, Jaime, sajnálom, ami az éjjel történt. Berúgtam, és nem voltam önmagam…
— Az kár. Én nem sajnálom a történteket. Bevallom, nem emlékszem mindenre tisztán, de… Nem csak erről van szó. Nem találkozhatnánk valamikor? Mondj meg, hol vagy, és odamegyek!
Odamegyek… Repülök, csak füttyents!
— Nem. Nem kell idejönnöd, kimegyek a legközelebbi futamra, rendben?
— Jövő héten?
— Igen, jövő héten. Monaco következik, ugye?
— Igen.
— Majd felhívlak, ha ott vagyok, és megbeszélünk egy időpontot.
— Fantasztikus! – még telefonon keresztül is hallottam a hangján a megkönnyebbülést.
— Rendben, szia!
— Viszlát, Annie! – tette le a telefont, mielőtt szólhattam volna, hogy ne hívjon így.
A kanapéról felállva indultam a terasz felé, ahol barátnőmet sejtettem. Az egyik napágyon ült, amit Mr. Jones hagyott itt.
— Bocs, hogy kiborultam – ültem le a másik nyughelyre.
— Nem kell érte bocsánatot kérned. Az lett volna meglepő, ha nem így reagálsz. Mit beszéltetek?
— Nem hallottad?
— Csak, amit te válaszolgattál. De azért úgy illik, ha megkérdem, nem?
— De igen – nevettem fel röviden. – Kimegyek Monacóba. De biztos, hogy vízbe fojtom magam, ha beszéd helyett újra lefekszünk.
— Előbb beszéljetek, utána annyi időt töltötök az ágyban, amennyit akartok.
— Hanna!
— Miért, te talán nem erre gondoltál? Valld be, hogy igazam van!
— Lehet, de nehéz lesz úgy beszélgetnem vele, ha folyton az jár a fejemben, mennyire félek ettől az egésztől, vagy, hogy milyen szexis a háromnapos borostájával!
— Erős vagy! Megoldod! – bíztatott.
— Erős? Szerinted én erős vagyok? – kérdeztem cinikusan.
— Az vagy. Más már régen összeomlott volna.
— Én pedig csak jól leplezem – sóhajtottam.
— Minden rendben lesz! Hidd el!
— Ne ígérgess! Jaime is megígérte, hogy mellettem lesz…– erre már Hanna már nem tudott mit válaszolni. Pár percig csendben ültünk, élvezve a napsugarak simogatását, aztán barátnőm rám nézett.
— Visszajössz velem Kemmentalba?
— Mehetek. Úgysincs jobb dolgom, a szakdolgozat már a tanároknál van.

A következő napokat ismét Hannaval és a kicsikkel töltöttem. Szombat este felhívtam Csengét, hogy nagyvonalakban beszámoljak neki a történtekről, illetve megkérjem, hogy küldje el pár ruhám, hiszen eredetileg csak két napra készültem. Meglehetősen meglepődött, mikor megtudta, hogy én is ott leszek Monte Carloban, aztán Hannahoz hasonlóan ő is biztatni kezdett.
— Biztos, nem jössz velünk? – kérdezte Han szerda reggel, mikor a kicsiket öltöztettük fel. Orvoshoz mentek, utána pedig a védőbe.
— Nem. Britta reggel átküldte Sebi hétvégi dolgait, össze kell állítanom a menetrendet.
— Akkor jó szórakozást hozzá! – ölelt meg.
— Meglesz. – emeltem fel Mattie hordozóját, és kivittem a kocsihoz. Megvártam, míg a nő becsatolja a két kicsit, majd elindul, utána visszamentem a hatalmas házba. A földszinti nappaliba ülve kapcsoltam be a laptopom, és indítottam el a böngészőt, kikeresve a leveleim között Britta e-mailjét.
Mielőtt azonban nekikezdtem volna az interjúk, promo megjelenések és egyéb kötelezők a vezetéssel való összehangolásának, a hűtőből elővett vanília sodóhoz egy gyorsan elkészíthető bögrés sütit állítottam össze, majd tettem mikroba. Másfél éve mutattam meg az aranygaluska receptjét Hannának, és azóta havonta legalább egyszer mindig esznek. Anno egyáltalán nem hittem, hogy ennyire rákapnak.
Öt perccel később a süteménnyel a kezemben ültem a gép elé, és kezdtem átnézni a programokat. Tudtam, hogy Sebi már a luxusvárosban van, és valószínűleg a promo megjelenésekre készülődik, így azokat kipipálva raktam a mai napra, így pénteke szabad lehet egy hosszabb riportot leszámítva, amit egy német újságnak ad. A kötelező interjúkat beosztottam a csütörtöki két szabadedzés közé, bár ezeket eléggé meghúztam, és csak az időmérő, illetve a futam utáni traccs partik hosszát hagytam meg.
Mikor késznek ítéltem, és át is néztem esetleges hiba után kutatva, visszaküldtem Brittának, majd összeszedtem azt a kevés ruhám, ami nem a bőröndökben volt. Felhívtam Brittát, hogy egyeztethessük a délutáni érkezésem, közben pedig megcsináltam a reggel megbeszélt rakott karfiolt, és a sütőbe berakva végül a tévé előtt kötöttem ki.
Arra eszméltem, hogy a ház elé behajt a Mercedes. Már régen nem tudtam, hogy milyen műsor megy, a Jaimével való találkozástól való félelem sok emléket a felszínre hozott.
— Sziasztok! – köszöntem ajtót nyitva a szőke nőnek és a két picinek.
— Megjöttünk. Nem égett még oda? – szimatolt Han a levegőbe, mire én fejvesztve rohantam a konyhába.
— Basszus, elfelejtkeztem róla! – morogtam, és a sütőkesztyűt felvéve kaptam ki az ételt. – Épp időben! – kiabáltam ki megkönnyebbülve, és elzártam a sütőt, a karfiolt pedig leraktam hűlni.
Megebédeltünk, majd leraktuk az ikreket aludni. Mikor felébredtek, játszottunk velük, de nekem hamar el kellett mennem, hogy elérjem a Monacóba tartó gépet.

Az a bizonyos Seb szemszög...

Sziasztok! Még, mikor a Szerelem, 300 km/h-valt írtam, és Sebi annyira eltűnt a képből, ígértem nektek tőle egy szemszöget, ami akkor nem akart összejönni, és szépen-lassan aztán elmaradt. Valójában elkezdtem írni, csak nem tudtam beleélni magam a fiú érzés és gondolatvilágába, de az a kb. másfél oldal még mindig meg van. Szóval, ha valakit még mindig érdekel a dolog, akkor írjátok meg az e-mail címeteket, és elküldöm. :)

Érzelmek versenye 4.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok, szóval írjatok! :) Lehet szidni is, bármit örömmel fogadok! A fejezet 16 éven aluliaknak nem ajánlott!

— Christian, nem tudok menni! – vetettem ellen. – Alig van pár napom, készülök a dolgozatom védésére, és ruhám sincs!
— Foglalok jegyet a holnapi gépre, kapsz itt egy szobát. A felkészülésben pihensz egy kicsit, és felkapsz egy fekete nadrágot egy piros felsővel. – sorolta.
— De most mondtad, hogy minimum koktélruha az elvárt öltözék!

— Nem érdekel, miben leszel, de gyere! Mindenkinek kötelező, legyen az versenymérnök, szerelő, vagy sajtófelelős gyakornok! Sebastian kísérője leszel, mert Hanna nem jön. Foglalok jegyet a csütörtök délelőtti gépre, és a gyárban alszol.
— Nem kell. Majd megyek Sebbel. – sóhajtottam. Elégedetten köszönt el, én pedig mérgemben az asztalra csaptam a mobilt.
— Hé, nyugi! Nem a mobil a hibás!
— Tudom. – néztem Csengére. – De semmi kedvem menni. Ott lesz egy csomó fejes, akiket nem is ismerek, még szórakozni sem tudunk majd rendesen.
— Milyen parti ez tulajdonképp?
— Nem tudom, valamilyen promós fogadás. Jópofizni kell a támogatóknak. Nem is értem, miért nem év végén vagy elején rendeznek ilyet!
— Ott lesz mindenki?
— A szerelők, mérnökök, pilóták, lehet, hogy még a takarítók is.
— Biztos, hogy a fejesek ellen van kifogásod?
— Mi más ellen lenne?

— Mondjuk az egyik pilóta jelenléte ellen. Nem bujdoshatsz előle örökre.
— Csenge, ne kezdjük megint! Nem tudsz meggyőzni!

— Ha nem akarsz vele beszélni, találj ki valami stratégiát, hogy kerülöd el egész este. Papírzacskót nem húzhatsz a fejedre.
— Csak figyelj! – fogtam meg az ásványvizes palackot, és indultam a szobámba. – Kitalálok valamit. Légtérzár, járvány, lepra…
— Kóros félelem egy pasival való találkozástól. Gyógyíthatatlan, és csak csoda mentheti meg a beteget. Horner imádni fogja! Erre akkor kellett volna gondolnod, mikor elvállaltad a melót. Ha nem csak gyakornok leszel, utaznod kell a versenyekre. Jobb, ha túlesel rajta.

— Gondolod? – néztem rá. Válaszul bólogatott.
— Nézz szét a szekrényben. Most mennem kell órára, este jövök, és segítek, ha nem találsz egyet sem.
Sóhajtva ültem fel az ágyban, és túrtam a hajamba. Egyszerű lett volna a helyzet, ha tudom, mit mondok, mikor találkozunk. Csakhogy még azt sem tudtam, mit teszek.
Úgy döntöttem, ezt a kérdést elhalasztom, és inkább majd improvizálok. Ha pedig teljesen leblokkolnék, majd felpofozom, és elrohanok. Wolf Kati dalát dúdolva kutattam a szekrényben egy elfogadható ruha után, és végül két koktélruhát dobtam az ágyra, hogy majd Csenge segít dönteni. Az egyik egy egyszerű, fekete alakra simuló ruha volt, amelynek a nyakba akasztható pántja volt keresztezve. A másik egy szintén egyszerű, lila csőruha, aminek a baloldalán hullámos anyagdarab futott végig.
A szekrényajtót becsukva vettem fel a fehér atlétámra egy kardigánt, és egy csattal feltűzve a hajam néztem be a hűtőbe. Mikor mindent felírtam a bevásárló listára, pár szatyrot dobtam a fehér félvállas táskámba, illetve a telefonom és a listát, és a lakást bezárva hajtottam a legközelebbi áruházba, hogy bevásároljak. Elég jól eltöltöttem az időt, mert mire visszaértem, Csenge a tévé előtt ülve kanalazott egy dobozos fagyit. Kipakolás után melléülve kezdtem én is enni a fagyiból.

— A fekete. – szólalt meg. – Egyértelműen a fekete.
— Mitől egyértelmű? Nekem a lila is tetszik.
— Jázmin, alapszabály, hogy a fekete azért van, hogy megmutassuk! – forgatta a szemeit.
— Nem akarom megmutatni! – vágtam vissza. – A lilát veszem.
— Fogytál. Tudom, már nem vagy olyan gebe, mint a kórházban, de a lila még nagy rád. A baleset előtt simán felvehetted volna, de most még kell pár hónap, hogy ne lötyögjön. – nézett a szemembe. Tudtam, hogy őszintén beszél, így egyszerűen csak bólintottam, hogy értem, és néztük tovább a sorozatot.

— Biztos nem akarsz jönni, Hanna? Még meggondolhatod magad!
— Persze, és Christian kicsinálna, amiért te nem jelensz meg. Menj csak, és figyelj Sebre, hogy ne igyon túl sokat.
— Ezt nem ígérhetem meg. Erős késztetést érzek, hogy az első percben berúgjak, úgy talán megúszom az este folytatását.

— Jaz, szeretném, ha jó kedved lenne. Érezd jól magad! Mit is mondtál, milyen színű a ruhád?

— Fekete. Csenge adott mellé egy ezüst szettet, fülbevaló és karkötő.
— Akkor Sebinek tökéletes lesz a fekete-fehér öltöny. Szépek lesztek! – mosolygott rám.
— Még jobban festene, ha te lennél mellette! – próbálkoztam, de Hanna csak nevetett.

— Nem tudsz meggyőzni! Ráadásul Gittával sem bírnál egyedül.
— Százszor inkább gyereksírás!
— A gyereknek apa is kell, Jaz! – mondta szelíden. A torkom összeszűkült, így inkább nem válaszoltam. Három órával később már a reptéren vártuk, hogy becsekkolhassunk. Sebi felrakta a bőröndjét a szalagra, majd az enyémet is, ami jóval kisebb volt, hiszen csak váltás fehérnemű és a koktélruha volt benne. A némettel ellentétben én rögtön másnap visszarepülök Kemmentalba – Hanna külön kérésére.

Londonban Tommi már várt minket, ő fuvarozott át Milton Keynes-be, ahol Britta szinte rögtön kezelésbe vette a hajam. Elegáns kontyba tűzte fel szőke tincseim, majd pedig, míg én egy nem túl erős, füstös sminket dobtam fel magamnak, feltűzte a saját haját is, utána pedig kifestettem. Egy kék spagetti pántos ruhát viselt, amelynek a pántjai a hátán keresztezték egymást. Pontban háromnegyed hétkor léptünk ki folyosóra, ahol a két szőke már várt minket. Tommi a nőhöz öltözött, halványkék inget viselt a szmoking alatt.
Gyomorgörccsel mosolyogtam Sebire, aki megszorította a kezem, mielőtt elindultunk a nagyterembe, ahol a fogadást tartották. Christian nevetgélve köszöntött minket az ajtóban, és pár szó után beljebb terelt minket. A vacsoránál Sebi mellett ültem, végig vigyázva, nehogy az asztal túloldalára nézzek, ahol Jaime ült a kísérőjével – Josie-val, a sajtósával, ahogy azt Brittától megtudtam. Egészen éjfélig sikerült a másik pilótát elkerülnöm, nem is kellett mást tennem, csak Seb mellett maradnom, és mosolyognom, illetve néha válaszolnom, ha az éppen aktuális beszélgető partnert kérdezett valamit. A pezsgőt a pincérek tálcán hordozták körbe, és már mindketten túl voltunk jó pár pohár pezsgőn és töményen, amire meghívtak.
Egy idő után azonban már nem bírtam tovább. Sebastian egy idős férfival beszélgetett valami rémunalmas dologról, nekem pedig szükségem volt valami erősebbre a pezsgőnél. Jaimét nem láttam sehol, és már eléggé be voltam csípve, így biztonságérzetben sétáltam az italos pulthoz.
— Hello! Egy vodkanarancsot kérek, lehetőleg minél erősebbet! – támasztottam meg a homlokom a fekete márványra könyökölve, és mikor megkaptam, kortyonként ittam meg, aztán lehunyt szemmel vártam a hatást.
— Jól vagy? – kúszott a fülembe az ismerős hang.

— Persze – nyitottam ki a szemeim, és néztem a ködös kék szemekbe. Tényleg jól voltam, azt leszámítva, hogy legszívesebben azonnal lesmároltam volna.
— Mennyit ittál? – nézett az előttem álló pohárra.
— Még nem eleget. – állapítottam meg, mikor a tekintetem az ajkaira kúszott. De legalább már nem akarok sikítva menekülni. – Még valami tömény, és remekül leszek. – villantottam egy mosolyt.
— Két gin tonicot! – mutatta a számot, bár nem volt túl nagy hangzavar, hogy félreértse a pincér. – Örülök, hogy el tudtalak kapni, még mielőtt elmentél volna.
— Azt hittem, nem ismersz meg. – fúrtam a tekintetem az övébe. A világ egy kicsit forogni kezdett, de ügyet sem vetettem rá.
— Ha nem láttam volna képet rólad, akkor is tudnám, hogy ki vagy. A szemed, az ajkad – húzta végig a hüvelykujját a számon –, és a ruhát is én vettem neked. – jelent meg egy félmosoly az arcán. Halvány emlékek villantak be az agyamba. Zsuzsával készítettük a mézeskalácsot, mikor csengettek. Zoli nyitott ajtót, és már csak a nevetést hallottam, aztán rögtön az érkező nyakába vetettem magam, és csókoltam, ahogy tudtam. A szám kiszáradt. Egy boldogan eltöltött Karácsony, aminek minden percét elraktároztam magamnak, csókok, érintések, a testének melege, az illata.
Kiesett, hogy mikor húztam le a gint, csak arra eszméltem, hogy csókolom. Ugyanolyan szenvedéllyel, mint azon a Karácsonyon. A két erős kar bilincsként ölelte körbe a derekam, ahogy hozzá simultam, éreztem éledező vágyát, amitől én is egyre jobban beindultam. Az este kezdetén még csak vágyként előttem lebegő boldog emléknélküliség most valóság volt. A következményektől és érzelmektől nem félve hagytam magam sodorni az árral és vággyal.
— Annie! – súgta az arcom simogatva.— Ne szólíts így! – ráztam meg a fejem. – Ő meghalt!
— Nem! Nekem nem! – csókolt meg újra, ezúttal lágyan. Majd’ megőrültem a tudattól, hogy még mennyi ruha áll közénk, de belementem a játékba. Lassan, elnyújtva csókoltam, miközben aprót löktem rajta, hogy meginduljon kifelé a teremből, a lift irányába. A felvonóba lépve a hideg fémhez préselt, ami csak még jobban feltüzelt. Vadul faltuk egymás ajkait, miközben pontosan ott ingereltük egymást, ahol az a legjobban hatott – ismertük a másik minden gyenge pontját.
Jaime egyik keze a ruhán keresztül a mellem masszírozta, a másik pedig a combomon siklott fel a szoknya alá. Felnyögtem, mikor a bugyimat félretolva kezdett simogatni, és kicsit jobban szétnyitottam a lábaim, hogy beljebb férkőzhessen. A kezem besiklott a nadrágjába, és végigsimítottam keményedő férfiasságán.
A valóság széthullott. Érintések, csókok maradtak meg, lassú és kapkodó mozdulatok, ahogy mindketten csak egyre vágytunk, a másikra, úgy, ahogy talán még sohasem. Szenvedélyesen szerettük egymást, a szikrák megfékezhetetlen tűzzé hatalmasodtak, mely elől nem volt menekvés, mindkettőnket elemésztett.

Fájt a fejem. Nyűgösen nyitottam ki a szemem, és az első dolog, amit az ablakon beszűrődő fényen kívül megállapítottam, az az volt, hogy egy mellkason fekszem. Szörnyű gyanú rémlett fel bennem. Óvatosan emeltem fel a fejem, hogy felnézhessek az álmában mosolygó, nyugodt arcra. Visszatartottam egy rémült nyögést, nehogy felébresszem Jaimét. Nagyon lassan és körültekintően bújtam ki az engem ölelő karjából, miközben rosszabbnál rosszabb gondolatok cikáztak a fejemben. Emlékeztem, hogy sokat ittam a fogadáson, ahogy arra is, hogy a pultnál találkoztunk. A többi csak homályos folt volt, főleg az intenzív érzések maradtak meg, de azok is elegek voltak, hogy össze tudjam rakni az éjszaka kiesett részét.
A pánikot elfojtva csusszantam ki az ágyból, és szedtem össze a szétdobált ruháimat, hogy magamra kapkodva őket, egy szó, vagy más nélkül kiosonjak a szobából. Átrohantam Brittáéba, ami szerencsére üres volt, így egy gyors frissítő zuhany után taxit hívtam, s mikor elfogadhatónak ítéltem a külsőmet, villámgyorsan, de azért arra figyelve hagytam el a Red Bull Racing épületét, hogy senkivel se találkozzam. Szerencsére még mindenki az éjszakát pihente ki, így csak a recepción ülő lány nézett rám furán.
Igyekeztem nem gondolni a történtekre, és mélyeket lélegezni, miközben Londonba, majd onnan az első géppel Kemmentalba utaztam. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy nem boruljak ki a repülőn ülve, s bár sikerült, kívülről valószínűleg úgy nézhettem ki, mint egy zombi. Egész úton meg sem mozdultam, csak bámultam az ablakon át a felhőket, és üresen tartottam a fejem. Ha hagyom, hogy akár csak egy másodperc is eszembe jusson, mindennek vége, üvöltve omlok össze.
Monoton mozdulatokkal szálltam le a gépről, majd hívtam újra taxit, és mondtam be a Romanshorni ház címét az előzetes tervekkel ellenkezőleg. Senkit sem akartam látni. Senkivel sem akartam találkozni, nem gondolni semmire. Létezni sem volt erőm. Az előszobába érve dobtam le a cuccom, majd tovább sétálva kuporodtam a kanapéra, minél kisebbre húzva magam össze.
Gyűlöltem magam, amiért nem tudtam távol maradni a katalántól. Gyűlöltem Jaimét, amiért oda jött hozzám, Sebit, amiért hagyta, hogy elmenjek mellőle, ahol biztonságban voltam. Mindent és mindenkit utáltam.
A mellkasomon apró hegeket ejtett az emlékezés, és ahogy az agyam folyamatosan ismételte a történteket, mint valami rossz moziban, ahol ugyanaz a film pereg újra és újra, te pedig a képernyő elé szegezve ülsz, és nem tudsz másfelé nézni. A sebek egyre nőttek, befoldozhatatlan, tátongó, fekete űrré olvadva, mindent elnyelve, magába szippantva a világ össze fájdalmát, hogy én élhessem meg őket. A fülem zúgott, s csak nagy sokára jöttem rá, hogy a zúgás valójában egy hang, amely szerelmesen suttog: „Mi amor!”
— Jasmine! – a susogó, szelíd hang mellé arc is párosult, a kék szemekben féltés és aggodalom csillogott. Rémülten kaptam fel a fejem, hogy megkereshessem az utat, amelyen menekülhetek a még több fájdalom elől.