Érzelmek versenye 3.

Na, ki jön rá, hogy a részben szereplő lány neve mit jelent, és miért épp azt választottam? :D Dicséret jár érte! :P

— Gitta, Kicsikém, semmi baj! – ringattam a babát másnap reggel. – Css, mindjárt jön Anya!
Egészen addig minden rendben volt, míg a kislány fel nem riadt álmából. A kiságyból kivéve mentem ki az emeleti nappaliba, hátha Mattie-t nem ébreszti fel.
— Nézd, mi van itt! Nézd csak, milyen aranyos maci! Nem, igazad van, nem aranyos – dobtam vissza a fotelból felvett plüss, mert a kislány ügyet sem vetett rá. – Jajj, Gitta! – ültem le, előre-hátra hintázva, mire nagy sokára nyugodni látszott.
— Sziasztok! – ért fel Hanna, Gitta pedig egyből anyja felé nyújtózkodva kezdett gügyögni.
— Hát ez szép! – méltatlankodtam mosolyogva. – Legközelebb én megyek helyetted a boltba. – adtam át a babát barátnőmnek.
— Szia, Kincsem! Csak nem rosszat álmodtál? Gyere, öltözzünk fel, aztán reggelizünk, jó? – ment be a babaszobába. Ott meglepődve láttam, hogy Mattie gügyögve nyújtózik a feje fölé szerelt játékok után.
— Átöltözteted? Mattie bírni fogja, Gittával ellentétben neki mindegy ki, csak foglalkozzanak vele.
— Igen, veszem észre. Na, gyere, Nagylány! – emeltem ki, mire megajándékozott egy mosollyal. – Ó, biztos, hogy testvérek?
— Persze! Épp csak belsőleg tűz és jég. Gitta nagyon anyás. Biztos, hogy rengeteget fognak veszekedni.
— Addig örülj, míg csak a szócsatákba kell majd beavatkoznod! – adtam rá a rugdalózót a szőke tündérre.
— Csak próbáljanak meg összeverekedni, egész életükre elég szobafogságot kapnak! Hívott Sebi. Azt mondta, találkozott Jaimével, aki rólad érdeklődött.
— Még szép, hiszen csapattársak! – válaszoltam a lehető legérdektelenebb hangon, pedig a szívem hatalmasat dobbant. Szidtam is magam gondolatban.
— A katalán szerint keresett pár napja, de te nem reagáltál.
— Nyilván nem volt rá időm.
— Nem hiszem el! Miért nem hívod fel?
— Mert nincs miről beszélnünk, azért! – válaszoltam tagoltan, miután bele ültettem Mattie-t az etetőbe. A kislány gagyogva nézett rám, az ujjamat szorongatva.
— Szerintem nagyon is lenne miről beszélgetnetek, csak épp félsz. Tudod jól, hogy a meneküléssel nem lesz jobb. Nyitnod kellene vele szemben!
— Tévedsz, nem félek! De semmi értelme, hogy hiú reményeket keltsek bármelyikünkben, pontosan tudod, hogy ott van neki az a spanyol lány, Consuelo, azt hiszem.
— Butaság, egy telefonnal még nem csalja meg! De tudod mit? Nekem igazán mindegy, ha már nem szereted őt, elfogadom. De mikor volt utoljára normális kapcsolatod?
— Nem olyan régen! – válaszoltam, mire Hanna felhúzott szemöldökkel nézett rám.
— Én úgy látom, hogy Jaime óta nem volt egy fiú sem, akit igazán szerettél volna! És megint csak oda lyukadunk ki, hogy butaságot csináltál! Ami elmúlt, elmúlt, a fenyegetéssekkel nem kellett volna foglalkoznod, szerinted én hányat kaptam, mióta Sebi híres? Azt pedig nem gondolhattad komolyan, hogy úgy kezdett Marthával, hogy téged szeret!
Nem, tényleg nem. De tökéletes indok volt…
— Hanna, muszáj ezt? – néztem rá elgyötörten. A régi sebekből jó pár újra felszakadt, és az emlékek elemi erővel törtek fel, hogy magukkal ránthassanak. Ha nem kellett volna Mattie-re figyelnem, talán el is merülök bennük, így azonban meglapulva várták az alkalmas időt.
— Hanyagoljuk a témát, kérlek! – suttogtam a könnyeimmel küszködve.
— Legalább magaddal légy őszinte, Jaz! Sose tudsz tovább lépni, ha nem tisztázod az érzelmeid! – szorította meg a kezem, és megölelt, Gitta pedig rögtön hosszú elégedetlenkedésbe kezdett.
— Te meg ne légy féltékeny, Babóca! – vette fel a csecsemőt büfiztetni. Könnyeimet letörölve másoltam le a mozdulatot, hogy a vállamra emelhessem Mattie-t, aki elégedetten cuppogott.
Hanna hagyott pár perc nyugtot, míg megnyugodtam, és a nap további részében a lányokkal foglalkoztunk, főleg semmiségekről beszélgetve, hogy remélhetőleg Seb fog győzni, mit csináljunk a következő napokban. Délután felhívtuk Wolfgangot, a piktort, aki elvállalta, hogy másnap lejön megnézni a házat.
Egyedül mentem Romanshornba, elvíve a hófehér Mercedest, míg Han otthon maradt a gyerekekkel. Pár perc alatt körbenéztük a házat. Felvázoltam az elképzeléseim, ő pedig elmondta, hogyan és mikor tudná azokat megoldani, kiválasztottuk a színpalettából a színeket, és megegyezve távoztunk. Nem tartott tovább fél óránál. Ennek örömére hazafelé ismét bementem a múltkori cukrászdába, ezúttal alaposabban körülnézve. A terasz ponyvával volt lefedve, és fehérre festett, fonott székek voltak az üvegasztalok mellé állítva. Elég éles kontraszt volt, de mindenképp jól mutatott. Az épület előterében egyszerű székek és asztalok álltak, beljebb viszont egy meghitt részben boxok sorakoztak, ahová jól elbújhattak a randevúzó szerelmespárok. Most vettem csak észre, hogy egyben kávézó is volt a hely, mely egyébként a C’ est la vie névre hallgatott.
— Választott a gyönyörű hölgy? – zökkentett ki a kiszolgáló hangja.
— Igen, elnézést! Elvitelre kérek két Toblerone szeletet – adtam le a rendelést. Ugyanaz az olasz férfi állt a pult másik oldalán. Mélyfekete szemei voltak, három napos borostás álla, a szája szegletében pedig megint ott bujkált a mosoly. Nem értem, hogy csinálja?

Vasárnap, a futam előtt megcsörrent Hanna mobilja.
— Sebi az. Fura, ilyenkor már nem szokott hívni. Szia! – vette fel. – Jól, igen. Te is hiányzol nekik, főleg, hogy még nem is nagyon fogják fel a dolgot. – nevetett. – Itt van mellettem. Rendben, adom. Téged kér! – adta át nekem a telefont.
— Szia, Seb! Nem kellene már a versenyre hangolnod? – kérdeztem.
— De igen, nem soká. Figyelj, Jaz, te PR-t tanul, ugye?
— Igen – helyeseltem. – Ha minden jól megy, akkor már csak pár hónapig. Miért?
— Christian tegnap megsúgta, hogy Brittát nagy valószínűséggel el fogják léptetni a csapat sajtófőnökévé, így nekem kell majd egy másik sajtós. Meglobogtattam a neved. Valamikor be kellene jönnöd a gyárba, beszélni Chris-szel.
— Seb… - egy pillanatra nem tudtam, mit mondjak. – Ez igazán kedves tőled, de míg nincs meg az alapdiplomám, addig csak gyakornok lehetek. Az újságoknak is csak így küldöm a cikkeket.
— Nem kellene azonnal kezdened, gondolom, először csak besegítenél. Jaz, én ehhez nem értek. De megbeszélhetnétek Chris-szel egy időpontot. Mit szólsz? Én örülnék, ha veled kellene dolgoznom – tette még hozzá.
— Ez mocsok húzás volt! – jegyeztem meg morogva, mire ő a vonal másik végén valószínűleg elvigyorodott. – Rendben, majd beszélek vele. – ígértem meg.
— Jó válasz! Hidd el, hogy mindketten jól járnánk!
— Persze, de azért ne éld még bele magad, Bajnok!
— Majd igyekszem visszafogni magam. – válaszolt, a hanglejtéséből ítélve még mindig mosolyogva.
— Légy jó, és hagyd állva a mezőnyt! – kértem, majd elbúcsúzva adtam vissza a telefont Hannának, hogy beszélhessenek még egy kicsit, míg én a lányokkal voltam.

Hétfőn visszautaztam Magyarországra, és csak két héttel később utaztam Angliába, ahol először Simone-nal és Jensonékkel találkoztam. Másnap Jenson vitt át Milton Keynes-be, London külvárosán át.
— Biztos, hogy ne várjalak meg? – kérdezte a hatalmas épület előtt.
— Nem, nem kell – mosolyogtam rá. – Ha végeztem, fogok egy taxit, és felülök az első Budapestre tartó gépre.
— Rendben. Hívj, ha szükséged van valamire! – ölelt meg, majd megfordulva hajtott rá a London felé vivő útra. Szerettem ezt Jensonben. Nem mondta mindig, de tudtam, hogy számíthatok rá, és mellettem áll. Nem erőltette sem a segítséget, sem a jelenlétét, mint anno Sebastian, akinél muszáj volt egy hónapot eltöltenem. Rémes érzés volt, rosszabb, mint egy házi őrizet. Végül Hanna beszélt vele, és haza mehettem. A reptéren láttam a szemében a féltést. Szinte vártam, mikor fúj bombariadót, csak hogy leszedhessen a gépről, és visszarángathasson Kemmentalba.
Az emléken mosolyogva léptem be a csupa üvegfalú csarnokba, és egyenesen a recepcióhoz léptem.
— Jó napot! Jasmine Wieder vagyok, találkozóm van Mr. Hornerrel.
— Jó napot! Egy pillanat, azonnal szólok neki! – válaszolt unottan a másik oldalon ülő lány. Nem voltam benne biztos, hogy ő is tud az RB híres vendégszeretetéről.
— Nahát! A Button-lány a Red Bull gyárában! Csak nem kémkedni jött, Hölgyem? – kérdezte a sok folyosó közül az egyikről érkező versenymérnök.
— Guill! Te mindig dolgozol? – kérdeztem nevetve, miközben hagytam, hogy megöleljen.
— Egy versenymérnök híres a munkamániájáról, nem tudtad?
— Majd fejben tartom.
— Mi szél hozott? Sebastian nincs bent.
— Tudom. Christiannal van randim.
— Csak a felesége meg ne tudja! Köszönöm, Cassy, majd én felkísérem a Kisasszonyt!
— De hát… még nem is jelentettem be! – morogta, valószínűleg inkább csak magának, mikor Guill a vállamat átölelve irányított az egyik felfelé vezető lépcső felé.
— Csini vagy! Látom, semmit sem bízol a véletlenre. Tudok a sajtós állásról, Seb mesélt róla. – válaszolta nevetve, mikor látta a felhúzott szemöldököm.
— Szóval még mindig nem tud titkok tartani! – bosszankodtam.
— Inkább csak örül, hogy kezdesz magadra találni. Igen, tudok a szüleid haláláról, és a depis korszakodról. Nagyon aggódott érted!
— Azt hittem, Tommi a lelki szemetese. Na, ezért még kap, csak kerüljön a szemem elé! – fogadkoztam morogva. Egyébként sem szerettem beszélni az elmúlt évekről, és az, hogy Sebi így kiadott, dühítő és egyben megalázó érzés volt. Ráadásul pont Guillaume-nak, akivel hiába tegeződünk, valójában nem ismerjük egymást. Nem mintha ezt pár szerelőn kívül bárkiről elmondhatnám, aki itt dolgozik.
— Meddig megyünk még? – kérdeztem, miután a sokadik ajtót hagytuk el. Egy ideig próbáltam megjegyezni az irányt, de aztán feladtam.
— Eddig. – állt meg egy kétszárnyú ajtó előtt. Kopogott ötször, az első kettő után hosszabb szünetet tartva, majd választ nem várva benyitott, maga előtt terelve be az irodába. Szembetűnő volt a szokásosnál nagyobb író asztal, illetve a mögötte lévő hatalmas ablak. Christian az asztal mögött a székében forogva beszélt telefonon. Mikor meglátott bennünket, köszönésképp intett, majd az asztal előtt elhelyezkedő, fekete bőrszékekre mutatott. Britta az egyik ilyenen ült. A mosolyát viszonozva ültem le én is.
— Nos, örülök, hogy eljöttél, Jasmine. Maradhatunk a tegeződésnél, ugye? – kérdezte, miután letette a telefont.
— Természetesen.
— Sebastian említette, hogy te PR-szakon tanulsz. Britta az elmúlt években kiváló munkát végzett, és a vezetőséggel egyhangúan úgy döntöttünk, hogy megérdemel egy előléptetést. – itt biccentett az említett felé, aki ragyogó mosollyal nézett a férfira. – Következésképp nem tudja majd tovább ellátni Sebastian sajtósának feladatait.
— Nem szeretnék élni a Sebastian általi protekcióval! – szögeztem le azonnal. – Múlt hét pénteken adtam le a szakdolgozatom, és ha a tanárok elég jónak ítélik, akkor június elején kézhez kapom a diplomám.
— De gyakornokként már elkezdhetsz dolgozni. – mondta Britta. – Segíthetnél nekem, látnád, mi lenne pontosan a feladat, hogyan kellene azokat elvégezni, legkésőbb júniusban pedig beszélhetnénk a továbbiakról. Így megfelelne, igaz, Christian? – fordult a férfi felé.
— Nekem meg. Jasmine?
Természetesen megfelelt. Megegyeztünk a többi részletben, hogy májusig nem kell nekem is utaznom a futamokra, e-mailben értekezünk, megírtuk a szerződést, majd Christől és Guilltől elköszönve Britta körbevezetett az épületben, közben pedig beszélgethettünk. Lent a recepción kaptam egy kártyát, és hívtak nekem egy taxit. Csak a kocsiban ülve, London felé tartva villant az agyamba, hogy ezzel a sajtófelelős munkával 99 százalékra nőtt annak az esélye, hogy találkozom Jaimével.