Érzelmek versenye 5.

Szülinapi ajándékom Nektek! :) A következő rész 10 hozzászólás után jön! :) Enjoy!

— Jaz!
Lassan sikerült fókuszálnom a közeledő alakra. A fekete haj megnőtt, és kiszőkült, és ahogy megismertem Hannát, rájöttem, hogy csak a képzeletem játszott velem.
— Mi történt? – guggolt le elém. Válaszolni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Elkeseredve ingattam a fejem, aztán a könnyeim megindultak.
— Hé, csssssss! – Hanna úgy ölelt magához, ahogy a kisgyerekeket szokás, én pedig zokogva bújtam bele az óvó ölelésbe. Percekig, vagy talán órákig is ringatott.
— Lefeküdtem vele! – suttogtam hitetlenül, de ahogy kimondtam, éreztem, hogy az egész rémálom megszilárdulva vált valósággá a szavaim által.
— Kivel? – kérdezte halkan. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg nem tudta, vagy csak azt akarta, hogy elmondjam.
— Jaimével. Sokat ittam, és Sebi eltűnt, aztán találkoztam vele, és…– a folytatást elnyomta újra feltörő sírásom.
— Cs, nyugodj meg, Jaz, itt vagyok veled! Itt vagyok…
— Nem lett volna szabad! Ezt nagyon nem kellett volna…– motyogtam félig magamnak.
— Nem tudod eltörölni! – ült le ismét mellém, két bögre teával, amit ki tudja, mikor főzött. Némán ittam bele a kezembe nyomott italba, és pár percig csak kortyolgattam, magamban emésztve a dolgokat.
— Hol vannak a lányok? És te hogy kerülsz ide? – kérdeztem hirtelen, mikor eszembe jutott, hol is vagyunk.
— Otthon, Reginával. Seb felhívott, hogy hazaértél-e már, mert… hívott, de nem vetted fel. Mikor mondta, hogy nem tudja, mikor tűntél el, idejöttem, azt remélve, hogy itt vagy. – alig észrevehető volt a megakadás, de megütötte a fülem. Mégsem kérdeztem rá.
— Rémesen nézek ki, ugye? – kérdeztem, letörölve a könnyeim. A citromfű tea, amit itatott velem, hatásos volt.
— Ne törődj vele! – mosolygott rám. Szipogva álltam fel, és mentem ki az előszobában hagyott táskámért, hogy előkeresve a telefonom menjek vissza Hannához, közben megnézve a híváslistát. Tizenegy nem fogadott hívást jelzett, négyet Sebtől, ötöt Jaimétől, egyet Hannától és egyet Csengétől, bár utóbbi valószínűleg egész más miatt keresett.
— Mihez kezdjek, Han? Nem tettethetem, hogy elfelejtettem az egész éjszakát. Mivel magyarázzam, hogy lefeküdtünk, aztán ott hagytam?
— Az igazsággal. Másnak nincs értelme.
— De én sem tudom, hogy mi az igazság! Felhívom Christiant, és felmondok.
— Ne! – vette el a telefont. – Hányszor mondjam még, hogy nem menekülhetsz? Emlékszel az első találkozásunkra? Akkor te segítettél nekünk, hogy Sebivel ismét boldogok legyünk. Most magadon segíts, ha már külső segítséget nem fogadsz el!
— És hogy kezdjek neki?
— Tisztázd, hogy mit érzel – vonta meg a vállát. – Hogy számítanál bármire Jaiménél, ha még magadban sem vagy biztos?
— Félek – mondtam ki. – Félek szembenézni vele, és várni a reakciójára és arra, hogy a szemembe mondja, mennyire önző vagyok. Félek, hogy elveszítem őt, ahogy azt a kisbabát, vagy Anyuékat is. Hogy bántják miattam…

„Egy olcsó ribanc vagy! Szállj le Jaiméről és Sebiről is, és menj vissza oda, ahonnan jöttél! Mindketten jobbat érdemelnek nálad.”
„Figyelmeztettelek! Hagyd békén Tűzvarázslót, ő az enyém! Csak hátráltatod, és ha nem szakítasz vele, mindketten nagyon megbánjátok! Ugye, nem akarod, hogy bármi baja essen?”

— Jaz, az régen volt, és elkapták! – emlékeztetett, tudva, hogy mire gondolok.
— Tudom, de nem tehetek róla, hogy mindig eszembe jut. Honnan tudod, hogy nem jön valaki más, elvetemültebb, vagy nem miattam sebesül meg, amilyen szerencsétlen vagyok.
— Butaságokat beszélsz! Volt egy pechsorozatod, na és?
— Pechsorozat? – nevettem fel kényszeredetten. – Te tényleg pechnek nevezed azt a sok balesetet?
— Puszta véletlen, Jaz! Ne kezdj nekem Sorsról, vagy átokról beszélni, mert esküszöm, felpofozlak! Nem üldöz sem a halál, sem szerencsétlenség. és ha te is elhinnéd végre, akkor boldog lehetnél!
— Boldog voltam! Iszonyú boldog, mikor mellettem volt! Olyan volt az a nyár, mint egy babarózsaszín álom, aminek a végéről nem akartam tudomást venni. Aztán jött a hegyes tű, és a lufi kipukkadt.
— Te lyukasztottad ki. Mert nem akartad, hogy még többet kelljen ingáznia miattad, vagy, hogy baja essen.
— Nem, nem akartam! Neki akkor a vezetésre kellett figyelnie, és elég nehéz lett volna úgy, ha mindig egyeztetnie kell, hogy találkozhassunk.
— Persze. Te pedig inkább döntöttél helyette, mintsem megkérdezted volna, hogy ő mit gondol!
— Jó, lehet, hogy hiba volt, na és? De a célját sikerült elérnie, a Red Bull pilótája, a kupáért harcol!
— Szerinted erre nem lett volna képes, ha mellette vagy? Ha mindenben bíztatod, és tudja, hogy számíthat rád?
— Nem tudom. De nem mindegy már? Te mondtad, hogy felejtsem el a múltat, most mégis te bolygatod!
— Mert muszáj. Mert ha megtalálom azt a tüskét, ami miatt ilyen pesszimista lettél, és kihúzom, talán képes leszel reálisan nézni a dolgokat.
— Az nem fog menni, Han, ahhoz túl sok a szálka.
— Hát akkor húzd ki mindet! Aztán állj elé, és beszéljetek végre!
— Nem megy. Egyszerűen nem tudok bízni!
— Magadban vagy benne?
— Nem tudom. Talán egyikünkben sem, az érzéseinkben.
— Miért, mit érzel iránta?
— Amit eddig – mosolyodtam el keserűen. – Szeretem őt! De ez talán már kevés.
— Neked kell kiderítened! – nyújtotta felém a rezgő mobilt. A kijelzőn Jaime neve égett.
— Szia! – vettem fel egy nagy levegő után.
— Annie! Szia! Uhh… Nem hittem, hogy tényleg felveszed.
— Bocs, hogy csalódást okoztam! – válaszoltam halkan. Az agyam vadul kattogott, fogalmam sem volt, hogy mit is csinálok valójába, vagy mit fogok mondani.
— Nem, dehogy! – ellenkezett. – Csak eddig hiába hívtalak.
— Most viszont elértél. Talán elmondhatnád, miért is hívtál.
— Nem világos? Szeretnék beszélni veled!
— Nézd, Jaime, sajnálom, ami az éjjel történt. Berúgtam, és nem voltam önmagam…
— Az kár. Én nem sajnálom a történteket. Bevallom, nem emlékszem mindenre tisztán, de… Nem csak erről van szó. Nem találkozhatnánk valamikor? Mondj meg, hol vagy, és odamegyek!
Odamegyek… Repülök, csak füttyents!
— Nem. Nem kell idejönnöd, kimegyek a legközelebbi futamra, rendben?
— Jövő héten?
— Igen, jövő héten. Monaco következik, ugye?
— Igen.
— Majd felhívlak, ha ott vagyok, és megbeszélünk egy időpontot.
— Fantasztikus! – még telefonon keresztül is hallottam a hangján a megkönnyebbülést.
— Rendben, szia!
— Viszlát, Annie! – tette le a telefont, mielőtt szólhattam volna, hogy ne hívjon így.
A kanapéról felállva indultam a terasz felé, ahol barátnőmet sejtettem. Az egyik napágyon ült, amit Mr. Jones hagyott itt.
— Bocs, hogy kiborultam – ültem le a másik nyughelyre.
— Nem kell érte bocsánatot kérned. Az lett volna meglepő, ha nem így reagálsz. Mit beszéltetek?
— Nem hallottad?
— Csak, amit te válaszolgattál. De azért úgy illik, ha megkérdem, nem?
— De igen – nevettem fel röviden. – Kimegyek Monacóba. De biztos, hogy vízbe fojtom magam, ha beszéd helyett újra lefekszünk.
— Előbb beszéljetek, utána annyi időt töltötök az ágyban, amennyit akartok.
— Hanna!
— Miért, te talán nem erre gondoltál? Valld be, hogy igazam van!
— Lehet, de nehéz lesz úgy beszélgetnem vele, ha folyton az jár a fejemben, mennyire félek ettől az egésztől, vagy, hogy milyen szexis a háromnapos borostájával!
— Erős vagy! Megoldod! – bíztatott.
— Erős? Szerinted én erős vagyok? – kérdeztem cinikusan.
— Az vagy. Más már régen összeomlott volna.
— Én pedig csak jól leplezem – sóhajtottam.
— Minden rendben lesz! Hidd el!
— Ne ígérgess! Jaime is megígérte, hogy mellettem lesz…– erre már Hanna már nem tudott mit válaszolni. Pár percig csendben ültünk, élvezve a napsugarak simogatását, aztán barátnőm rám nézett.
— Visszajössz velem Kemmentalba?
— Mehetek. Úgysincs jobb dolgom, a szakdolgozat már a tanároknál van.

A következő napokat ismét Hannaval és a kicsikkel töltöttem. Szombat este felhívtam Csengét, hogy nagyvonalakban beszámoljak neki a történtekről, illetve megkérjem, hogy küldje el pár ruhám, hiszen eredetileg csak két napra készültem. Meglehetősen meglepődött, mikor megtudta, hogy én is ott leszek Monte Carloban, aztán Hannahoz hasonlóan ő is biztatni kezdett.
— Biztos, nem jössz velünk? – kérdezte Han szerda reggel, mikor a kicsiket öltöztettük fel. Orvoshoz mentek, utána pedig a védőbe.
— Nem. Britta reggel átküldte Sebi hétvégi dolgait, össze kell állítanom a menetrendet.
— Akkor jó szórakozást hozzá! – ölelt meg.
— Meglesz. – emeltem fel Mattie hordozóját, és kivittem a kocsihoz. Megvártam, míg a nő becsatolja a két kicsit, majd elindul, utána visszamentem a hatalmas házba. A földszinti nappaliba ülve kapcsoltam be a laptopom, és indítottam el a böngészőt, kikeresve a leveleim között Britta e-mailjét.
Mielőtt azonban nekikezdtem volna az interjúk, promo megjelenések és egyéb kötelezők a vezetéssel való összehangolásának, a hűtőből elővett vanília sodóhoz egy gyorsan elkészíthető bögrés sütit állítottam össze, majd tettem mikroba. Másfél éve mutattam meg az aranygaluska receptjét Hannának, és azóta havonta legalább egyszer mindig esznek. Anno egyáltalán nem hittem, hogy ennyire rákapnak.
Öt perccel később a süteménnyel a kezemben ültem a gép elé, és kezdtem átnézni a programokat. Tudtam, hogy Sebi már a luxusvárosban van, és valószínűleg a promo megjelenésekre készülődik, így azokat kipipálva raktam a mai napra, így pénteke szabad lehet egy hosszabb riportot leszámítva, amit egy német újságnak ad. A kötelező interjúkat beosztottam a csütörtöki két szabadedzés közé, bár ezeket eléggé meghúztam, és csak az időmérő, illetve a futam utáni traccs partik hosszát hagytam meg.
Mikor késznek ítéltem, és át is néztem esetleges hiba után kutatva, visszaküldtem Brittának, majd összeszedtem azt a kevés ruhám, ami nem a bőröndökben volt. Felhívtam Brittát, hogy egyeztethessük a délutáni érkezésem, közben pedig megcsináltam a reggel megbeszélt rakott karfiolt, és a sütőbe berakva végül a tévé előtt kötöttem ki.
Arra eszméltem, hogy a ház elé behajt a Mercedes. Már régen nem tudtam, hogy milyen műsor megy, a Jaimével való találkozástól való félelem sok emléket a felszínre hozott.
— Sziasztok! – köszöntem ajtót nyitva a szőke nőnek és a két picinek.
— Megjöttünk. Nem égett még oda? – szimatolt Han a levegőbe, mire én fejvesztve rohantam a konyhába.
— Basszus, elfelejtkeztem róla! – morogtam, és a sütőkesztyűt felvéve kaptam ki az ételt. – Épp időben! – kiabáltam ki megkönnyebbülve, és elzártam a sütőt, a karfiolt pedig leraktam hűlni.
Megebédeltünk, majd leraktuk az ikreket aludni. Mikor felébredtek, játszottunk velük, de nekem hamar el kellett mennem, hogy elérjem a Monacóba tartó gépet.