Érzelmek versenye 8.

"Van a csoda... A csoda, amihez elég egy pillanat. Ami nem látványos, nem hegyeket mozgató, de benned, neked a legnagyobb." /Csitáry-Hock Tamás/

Jaime a félig megivott üdítőjét kifizetve állt fel, és kézen fogva hagytuk el az éttermet. Csendben róttuk az utcákat, amíg egy parkhoz nem értünk. Ott az útközben vett kínai étellel ültünk le a fűbe.

— Miért akartál eljönni? – kérdezte Jaime.

— Nem is tudom. Szép hely, de valahogy feszélyezett. Túl… hivatalos volt. – próbáltam elmagyarázni az ellenérzéseimet.

— Itt jobban érzed magad?

— Igen, itt jó.

Jó pár perces hallgatás következett. Nem tudtam, mit mondhatnék, pedig tengernyi dologról meséltem volna szívesen. De a köztünk tátongó szakadék, amit a saját ostobaságainkkal emeltünk, akadályt vetett közénk. Rettegtem a gondolattól, hogy már sosem lesz olyan a kapcsolatunk, mint két éve.

— Hogy vannak a szüleid? – kérdeztem hirtelen, megtörve a hosszúra nyúló csendet.

— Jól. Anya elmélyedt a mexikói konyha rejtelmeiben, Apa pedig újabban biciklizik.

— Két kerékre váltott?

— Pár hónapja volt egy kis gond a vérnyomásával, úgyhogy az orvos egészségesebb életmódra buzdította, Anya pedig szigorúan ellenőrzi.

— De ugye, jól van?

— Igen. Kicsit túlstresszelte magát a téli szünetben, de kutya baja.

— Ennek örülök! – sóhajtottam. Most jöttem csak rá, mennyire bezárkóztam az elmúlt időszakban. Még csak meg sem fordult a fejemben, hogy néha megkérdezzem, hogy vannak.

— Na, és Martha?

— Egy irodában segít egy rendezvényszervezőnek. A fejébe vette, hogy ő is ott akar dolgozni. Együtt van egy Pedro nevű sráccal, de szerintem nem túl komoly. Hiszen ismered.

— Igen – mosolyodtam el. – Szervezkedni azt szeret. – jutott eszembe, mennyire felpörgött, amikor igyekezett minket összehozni.

— Hiányzol nekik. Főleg Anya kérdezget mindig rólad.

— Nekem is ők. Azóta sem ettem olyan finom gazpachot, mint ott.

— Megmondom Anyának, örülni fog. Annak is örülne, ha meglátogatnál minket.

Lehunyt szemmel ráztam meg a fejem.

— Nem megy ilyen könnyen! – amikor legközelebb felnéztem, két kavargó írisszel néztem farkasszemet. Jaime arca centikre volt az enyémtől.

— Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne sürgesselek, de őrülten hiányzol! Szeretnék visszamenni az időben, és másképp cselekedni, vagy legalább figyelmeztetni magam. Azt kívánom, bárcsak képes lennél túllépni, és újra szeretni annyira, hogy adj nekem egy esélyt.

A fejem zsongott, és egyáltalán nem tett jót, hogy a katalán ilyen közel van. Éreztem a leheletét és az illatát.

— Én szeretlek! – mondtam kábán. Az agyam teljesen leblokkolt, egyáltalán nem jutott el a tudatomig, hogy tulajdonképp ő ki se mondta most azt a szót.

— Akkor hagyd, hogy elnyerjem a bizalmad! – súgta az ajkaimra, aztán egészen finoman megcsókolt. Hasonlóan óvatos volt, mint a legelső csókunk, én azonban hamarosan elmélyítettem. Az agyamban egy vészvillogó hangosan kezdett szirénázni, miközben a kezem a fiú tarkójára simítottam, de nem törődtem vele. Élvezni akartam a pillanatot és az érzést, ami tetőtől talpig átjárt.

— Nem akarlak elveszíteni, Annie! – súgta, miután elváltunk egymástól.

***

— Nem kell a süketduma, Jaz! – vigyorodott el Hanna. A szállodai szobám ágyán ültem, előttem a kinyitott laptop hevert, a képernyőről pedig a szőke nő nézett rám. Seb edzett, ezért kivételesen nem ő beszélt vele.

— Csókolóztatok, ennél több nem kell! Na, jó, talán, hogy végre megint együtt legyetek, de ez már jó kezdés.

— Nem tudom, Han! Annyira elbizonytalanodtam! Jaimét türelemre kértem, és hiába ígérte meg, egyáltalán nem az!

— Két évig mást sem csinált, csak türelmesen várt. Gondolhatod, hogy megunta! – mutatott rá.

— Persze, tudom. Csak épp annyira hihetetlen, hogy még mindig képes rám várni! Hiszen két éve minden az én hibám volt!

— A lányok alszanak, mesélj! – kérte szelíden.

— De hisz ismered a sztorit.

— Csak amit Seb mesélt. Elvetéltél, de túltetted magad, aztán novemberben mégis szakítottatok.

— Mert nem tettem túl rajta magam. Kifelé ezt mutattam, mégis elhidegültünk Jaimével valamennyire, és nem csak a távolság miatt. A nyáron alig voltunk külön, utána pedig alig láttuk egymást. Nem így kellett volna lennie. Ráadásul annyira gyerekek voltunk még mindketten. Nem is tudom, azt hiszem, én megijedtem, hogy tényleg komolyabbra fordulhat a dolog, pedig a szívem mélyén másra sem vágytam. Gondolom, most már megérted, hogy az első veszekedéssel megszakadt valami, még túl komolynak sem kellett lennie. - ingattam a fejem.

— De most már túlléptél, nem igaz?

— De igen! Anyuék halála volt a holtpont, hogy stílusos legyek – fintorodtam el. A hiányuk azonnal marni kezdett.

— Szóval, akkor adsz egy esélyt magatoknak?

— Miért kérded, ha úgyis tudod a választ? – kérdeztem vissza elmosolyodva.

— Mert attól tartok, hogy az eszed még bekavar! Szerezz rá egy lakatot, és ebben csak a szívedre hallgass!

— Rendben, Han, úgy lesz! Kirúgom a rossz munkást. – ígértem a nőnek.

— Helyes! Most megyek, Gitta felébredt. Légy jó, puszi!

— Puszi, szia! Puszilgasd meg őket helyettem! – búcsúztam el, majd zártam is be a beszélgető programot. Válaszoltam néhány fontosabb e-mailre, aztán a gépet kikapcsolva indultam sétálni, sokadjára végig gondolva a múltat és az érzéseimet.

Szombaton a harmadik edzés és az időmérő rendben lezajlott, Seb és Jaime megszerezték az első sort, nekem pedig nem sok dolgom volt, a riporterek betartották a játékszabályokat, csak utoljára kérdeztek a lányokról.

— Mr. Vettel, a menyasszonya novemberben adott életet az ikreiknek. Hogy vannak és mikor láthatja őket a Nagyvilág is?

— Mindhárman remek egészségnek örvendenek, köszönöm kérdését! Ahogy eddig sem, most sem tudok konkrétumot mondani, ha eljön az ideje, megismerhetik őket.

— Nem sokáig fogják ennyivel beérni, ugye, tudod? – kérdeztem, amikor a paddockban sétáltunk a kocsikhoz. – Azt még elnézték, hogy Hannaról nem tudtak szinte semmit, de most egy többszörös világbajnok gyerekeinek képeiért ölre tudnának menni.

— Nem akarom, hogy bármit is észrevegyenek a körülöttük lévő felhajtásból. Nem tehetnek a Vettel vezetéknévről.

— Nem hiszem, hogy később, amikor jobban megértik a dolgokat, előnyösebb lenne a dolog. Hívtok egy fotóst, aki készít pár képet, azokat odaadjátok egy újságnak, ennyi.

— Na, és ha vérszemet kapnak?

— Akkor is csak téged tudnak ostromolni, és pár sikertelen próbálkozás után feladnák, ahogy eddig is. Hónapok óta ma kérdeztek róluk újra. Ha teljesen elzárkózol, csak rosszabb lesz, az emberek kíváncsiak.

— Olyan törékenyek! Nagyon féltem őket.

— Pár képbe nem betegednek bele! – nyugtattam. Megmosolyogtatott ez az első-gyerekes aggódás. – Beszéljétek meg Hannaval, utána Brittával is – javasoltam. Közben sikeresen elértük a kordonokat és a biztonságit is.

— Jasmine! – hallottam a nevem egy idegen férfihangtól. Megfordulva néztem szét, és láttam meg a felém közeledő Vergnét. Párszor találkoztam már a Toro Rosso pilótájával, de köszönésnél többre szinte egyszer sem igazán álltunk meg, általában csak az udvariassági köröket futottuk le, ezért nem értettem, mit szeretne tőlem.

— Szia! – vártam be a férfit.

— Örülök, hogy elértelek! Kérdezhetek valamit?

— Persze! – mosolyogtam rá bátorítólag.

— Mész holnap az esti after partyra? Arra gondoltam… szóval, szívesen lennék a kísérőd. – változtatta meg a mondatot. Nem értettem az ajánlatot. Azaz dehogynem, de valahogy mégsem tudtam mire vélni.

— Nos, nem tudom, de nem valószínű, hogy ott leszek, inkább haza utazom. Viszont, ha megyek is, valószínűleg Sebastiant kell pátyolgatnom. – válaszoltam az igazsághoz hűen. Monacóban voltunk, egyszerű összejövetelben gondolkodni sem lehetett.

— Igen, igazad van.

— Sajnálom! – jelent meg egy bűnbánó mosoly az ajkaimon, pedig igazából semmi rosszat nem tettem.

— Hát, akkor talán majd máskor. Szia! – köszönt el, és intett oda Sebnek, majd megfordulva indult vissza a kamionok felé. Seb odakint vigyorogva várt, amikor pedig mellé értem, felvont szemöldökkel nézett rám, ahogy egy báty tenné, ha a húgát randira hívják.

— Csitt! – intettem le, mielőtt bármit is mondhatott vagy kérdezhetett volna.

***

— Mit gondol, kinek a hibájából történt a baleset? – kérdezte az olasz akcentusú nő. Iszonyatos, hogy milyen pillantásokat vetett a németre.

— Versenyhelyzet volt. Mindketten igyekeztünk megszerezni a legjobb pozíciót, de az eső megnehezítette a dolgunkat. Egyszerű versenybaleset történt, ami bárkivel megtörténhet.

— Azzal, hogy a csapattársa kiütötte magát, Lewis Hamilton átvette a tabellán a vezetést, Alguersuari szintén megelőzte Önt pár ponttal. Nem haragszik ezért rá?

— Mind mondtam, versenybaleset volt. Sok futam van még hátra, bármi megtörténhet, és az autónk tökéletes. Nem lesz miatta konfliktusunk.

— Utálom, hogy mindenkit ott próbálnak összeugrasztani, ahol lehet! – morogtam az interjúk után.

— Nem fog nekik sikerülni! – nyugtatott Seb, előre engedve. – Megvársz, amíg átöltözöm?

— Persze! Addig szerzek jegyet Svájcba – kerestem elő a telefonom, és a falnak dőlve nézegettem a járatok indulási idejét.

— Annie!

— Szia! – mosolyogtam az érkező Katalánra. Magához húzva adott egy puszit a számra.

— Mi a terved a szünetre?

— Haza megyek, és felkészülök a szakdolgozat védésére.

— Mi lenne, ha ezt nem otthon tennéd?

— Mire gondolsz?

— Szeretném, ha velem töltenéd ezt a hetet. Átmehetnénk Marseilles-be. – rukkolt elő az ötlettel.

— Marseilles? – kérdeztem vissza. A gondolat kissé megijesztett, viszont kétségkívül nagyon is tetszett. Hiszen azt mondtam, adok egy esélyt magunknak, és a kettesben töltött idő talán jótékony hatással lesz mind az érzéseimre, mind a jóval kuszább gondolataimra. – Rendben, miért is ne?

— Szóval jössz?

— Szóval megyek! – bólintottam mosolyogva, és hozzábújtam, hogy a közelsége elfeledtesse velem a feltörni akaró visszakozásomat. Sikerült Sebnek úgy helyet foglalnom, hogy estig hazaérjen, így, ahogy elmondtam neki a kis kiruccanásunkat, el is köszöntem tőle. Szerencsére semmilyen más program vagy feladat nem akadt, amit telefonon vagy interneten keresztül ne tudtam volna elintézni.

Este izgatottan pakoltam el azt a kevés dolgot, amit az ittlétünk alatt kicsomagoltam, és, bár még mindig féltem egy kissé az úttól, az érzés elenyésző volt a várakozással szemben. Felderengett bennem, hogy éreztem magam, amikor anno először találkoztam a pilóta családjával, és töltöttem ott az első napokat.

A másnapi reggelinél találkoztunk újra. Az étterem meglehetősen üres volt, csak pár vendég evett, de őket sem érdekeltük.

— Mikor indulunk?

— Kilencre hozzák a kocsit, amit béreltem. Arra gondoltam, megállhatnánk Antibes-ban is.

— Az egész hetet megtervezted már? – kérdeztem somolyogva a lelkesedésén.

— Csak nagyjából!

Kilencre valóban megérkezett az autó, így időben el tudtunk indulni. Természetesen Jaime vezetett, nekem maradt a táj látványa, illetve a türkiz-virágos ruhámmal való szórakozás. Csupa komolytalan dologról beszélgettünk, vagy csak hallgattunk a csendet megtörő rádiót, ha olyan számot adtak, amit mindketten szerettünk.

Körülbelül egy óra alatt meg is érkeztünk a Camping Antipolis nevű helyre. A szállásunk egy nagyobb lakókocsi lett, konyhával, fürdőszobával és hálóval felszerelve. Az első meglepetés elmúltával sikerült beleszeretnem, ráadásul a part és Marineland is a közvetlen közelben volt! Amint birtokba vettük a „lakást”, Jaime javaslata ellenére – miszerint pakoljunk ki –, gyerekes lelkesedéssel vetettem magam a vízbe. Erre persze a pilóta is követett, és egész délelőtt lubickoltunk, egy óra körül az éhség vett rá minket, hogy visszatérjünk a partra. A kemping tulajdonosától kértünk útbaigazítást a legközelebbi étteremhez, bónuszként pedig arról is kaptunk tájékoztatást, hogy merre van a piac, amit nem hagyhatunk ki. Délután a városnéző séta végén ezért útba ejtettük az ajánlott helyet, ahol be is vásároltunk a vacsorának szánt gazpachohoz, és a másnapi lasagnehez is.

— Isteni illata! Ne árulkodj, de megkockáztatom, hogy jobb lesz, mint Anyáé! – ölelte át a férfi a derekam, amikor hét óra körül hozzákezdtem a leveshez.

— Vigyázz, ezzel máris egy eszközt adtál a kezembe, amivel zsarolni tudlak! – mosolyodtam el, majd tettem le a kést egy sóhajtás kíséretében, amikor belecsókolt a nyakamba, majd apró puszikat hintett végig egészen a lapockámig.

— Az az igazság, hogy én nem levesre vagyok éhes! – mondta, miközben maga felé fordított. Vágyakozva csókoltam meg, és gyűrtem fel a pólóját, közben ő felsimította a szoknyám, majd tovább haladt, míg el nem ért a nyakamhoz, ahol kioldozta a ruhám. Órákon keresztül szerettük egymást, a vacsorából pedig kései reggeli lett.

Másnap délelőtt, amíg én a lasagnet készítettem el, Jaime futni, majd úszni ment, ebéd után pedig az óváros további feltérképezésével töltöttük el. Szerdán a híres Marinelandbe mentünk, ahol többek között delfin és fókashowt, délután pedig tovább indultunk Marseille felé. Útközben megálltunk a híres Cannes-ban, hogy végig nézhessük a sztárok kéznyomait, illetve a várat. Estére értünk a kikötő városban, és egy rövid tengerparti séta után ágyba is dőltünk.

A következő öt nap egyformán telt el. Jaime reggelente az elmaradhatatlan edzésprogramját teljesítette futás és úszás képében, addig én a dolgozatom védésére készültem a virágos balkonon ülve, olykor hosszú percekig a látványban gyönyörködve. A nap további részét aztán Marseilles-ben vagy a közeli városok valamelyikében ütöttük el, felfedezve a látványosságokat – így jutottunk el Provence-be, Avignonba vagy Arles Montpellierbe.

Kedden nehéz szívvel vettem búcsút a francia riviérától, de az élet sajnos nem állt meg, hiába éreztem úgy az elmúlt egy hétben, mintha a fellegek közé költöztünk volna. A Kanadai Nagydíj hetébe léptünk, és mennünk kellett. Londonba repültünk, ahol pár óra pihenés után csatlakoztunk a leginkább hoszteszekből és szerelőkből álló csapathoz. Amint elértük a rendes repülési magasságot, Brittával és Josie-val összültünk, hogy egyeztethessük a két pilóta további hetét. Szerda délutánra, a Red Bull eddigi szokásaihoz híven lefixáltunk egy hagyományos promós megjelenést, ami most a nemzeti sport, a jégkorong kipróbálása volt.

— Minden rendben? – kérdezte Jaime, amikor megkönnyebbült sóhajjal kötöttem be magam, várva, hogy a gép megkezdje a leszállást.

— Csak fáradt vagyok, meg émelygek egy kicsit. Azt hiszem, sok volt egy napra két repülőút.

— Egy óra múlva már a hotelben leszünk. Kitartás! – mosolygott rám a katalán, és egy bátorító csókot nyomott az ajkaimra.

Hétfőn elköszönve Jaimétől nagybátyámékkal utaztam Magyarországra, ahol két nap felkészülés után huszadikán sikeresen védtem meg a szakdolgozatomat. Pénteken, a diplomaosztó után kissé fáradtan, de boldogan léptem be gödöllői otthonomba. A keserűség azonnal mellbe vágott, ahogy eszembe jutott a megannyi emlék, ami a helyhez és szüleimhez kötött, de gyorsan elhessegettem az érzést. A ház szinte teljesen üres volt, csupán dobozok hevertek szerteszét, és a nappali volt még viszonylag érintetlen, oda mentünk be.

— Elő a pezsgővel! – indítványozta John, és ennek megfelelően már bontotta is az útközben vásárolt italt. A konyhai dobozokból kikerestem négy poharat, és miközben nagyapám megtöltötte őket, azon gondolkoztam, miért nem akar elmúlni az enyhe émelygés, amit az elmúlt napokban az átlagosnál több utazgatásnak, illetve a vizsga miatti stressznek tudtam be.

Az összekoccanó poharak hangja térített magamhoz, és a többiek mintájára én is ajkaimhoz emeltem a sajátom, hogy épp csak megízleljem a kitöltött Törleyt.

— Minden rendben van? – kérdezte Jessica, amikor a konyhában az előkeresett eszközök segítségével adagoltuk ki a Sacher tortát. – Már Kanadában is fáradtnak tűntél.

— Hát, lehet, hogy túlságosan aggódtam a záróvizsga miatt. De jól vagyok, már a fejfájásom is elmúlt. –válaszoltam, emlékezve, hogy Montrealban neki panaszoltam el a szűnni nem akaró fájdalmat.

— Na, és a hányinger? – vetett rám kutató pillantást. – Biztos vagy benne, hogy csak az idegesség az oka?

— Jajj, Jess, ne nyaggass már! Jól vagyok, tényleg! – emeltem meg kissé a hangom, ami valójában engem is meglepett. – Szeretnék végre megszabadulni ettől a háztól, azt hiszem, rossz ötlet volt idejönni.

— Megértelek. És nem akartam túlságosan anyáskodó lenni, vagy ilyesmi, de aggódom érted. Jaime mondta, hogy Kanada óta egyre aluszékonyabb vagy, aztán meséltél a hányingerről…

— Ti mikor beszéltetek ki? – kérdeztem közbe.

— Hétfő reggel, amikor visszamentél a naplódért, váltottunk pár szót. El kellene menned dokihoz, talán valami vírusos fertőzés.

— Túlreagálod! – kezdtem elveszíteni a türelmem. Pontosan tudtam, hogy szükségem lenne egy vizsgálatra, hiszen egyre több tünetem jelentkezett, de a várható eredmény megijesztett. A Marseilles-i kiruccanásunk meglehetősen pozitívan sikerült, hónapok óta akkor éreztem magam igazán boldognak, nem akartam még mással foglalkozni, ami mindent elronthat.

— Ha nem javulok, Svájcban elmegyek egy dokihoz, rendben? Jó lesz így?

— Hidd el, a bizonytalanság rosszabb. – paskolta meg a vállam, ahogy a süteménnyel megkerülve a nappaliba indult. Sóhajtva láttam be, hogy igaza van.

Visszaérve Ferihegyre ismét búcsút vettünk egymástól. Én a Svájcba tartó gépre ültem fel, míg a többiek a Londoni indulását várták meg. Úgy terveztem, egyenesen Romanshornba megyek, de a gépről leszállva kaptam Sebtől egy smst, miszerint bemutatják a lányokat a sajtónak. Fogtam egy taxit, és a világbajnok házához vitettem magam, útközben megállva egy patikánál.

— Meglepetés! – emeltem meg a hangom, ahogy beléptem az üvegajtón.

— Jó napot!

— Á, Heike! Üdvözlöm! – köszöntöttem a konyhából kilépő nőt.

— Nem is tudtam, hogy te is jössz!

— Nem terveztük. A lányok miatt jöttem, Sebastian azt írta, döntöttek a megmutatásukról.

— Igen, igen, mondta, hogy tervezik – bólogatott komoran, amiből leszűrtem, hogy neki nem igazán tetszik ez a döntés. – Egyébként sétálni vitték a kicsiket, de nem soká megérkeznek.

— Segíthetek valamiben? – kérdeztem, megérezve a konyhából szálló illatokat.

— Köszönöm, de már csak a saláta hiányzik. Pakolj csak le!

Heikével furcsán baráti volt a viszonyunk. Amikor Seb először mutatott be neki, még nagyon ellenséges volt – akárcsak Hanna –, aztán megbékélt a jelenlétemmel. Számára Hanna volt a tökéletes meny, és ezt sosem titkolta előttem. Bár nem lettünk puszipajtások, az, hogy mindketten jót akartunk a párosnak, elég volt ahhoz, hogy ne fojtson meg egy kanál vízben. Abban is biztos voltam, hogy mindig is lehetséges veszélyforrásként fog rám tekinteni egy bizonyos szinten, de az első pár hónap után túltettem magam rajta.

— Szóval, miért gondoltad meg magad? – kérdeztem Sebit. Heike és Hanna a vacsora maradványait tüntette el, a lányok békésen gőgicséltek a járókájukban.

— Beszéltünk Hannával és Brittával is, és rájöttem, hogy igazad van. Nem akarom, hogy állandó célpontokká váljanak, amiért ennyire elrejtem őket.

— A Forma1 nem egyenlő Hollywooddal, épp ezért nem valószínű, hogy az újságok vérszemet kapjanak. Megelégednek majd néhány képpel, ami majd körbejár, ennyi. Nincs okod a titkolózásra.

— A magánélet szentsége nem elég ok? – kérdezte Heike a konyhából visszatérve.

— De igen. Épp ezért nem fogják tovább zaklatni Sebastiant sem. Az emberek kíváncsiak, ez természetes, de a pilóták körül nincs akkora felhajtás, mint a színészek, énekesek körül, és azt is megszokták, hogy Sebastian védi a magánéletét. – érveltem.

— A kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad. – ölelte át hátulról Hanna a németet, és puszilta meg az arcát.

— Ahogy mondod. Van már elképzelésetek, hogy melyik újságé lesz a megtisztelő első szerepe? Tudom, hogy nem számít, de mindegyik elég szép összeget ajánl.

— Van pár ötletem, de semmi konkrét. – ingatta a fejét, mintha csak csoki vagy nyalóka között nem tudna dönteni.

Segítségképp összeírtam nekik a szóba jöhető médiumokat, amíg ők lefektették a kicsiket, Heike pedig elmosogatott, hiába ajánlkoztam a feladatra. Mielőtt lefeküdtem volna aludni, válaszoltam pár levélre, aztán Jaimével is beszéltem egy kicsit, miközben végig az éjjeliszekrényre kitett terhességi teszttel szemeztem. Ám hiába szántam el magam már Magyarországon, valódi cselekvéshez csak másnap reggel volt elég bátorságom. Az idegességtől görcsbe ránduló gyomorral vártam az eredményt, és amikor végre megkaptam azt, még percekig meredtem a tesztre, magamban a meghatározó szócskát ismételgetve.