Érzelmek versenye 7.

Sziasztok! Itt a következő, picit rövidebb, mint az eddigiek. Holnaptól vizsgaidőszak, így erre való tekintettel 15 hozzászólás után jön a következő!

***

Victor és Sam között ülve néztem a második szabadedzést. A szünetben való beszélgetést végül megúsztam, mert Josie elhívta Jaimét nyilatkozni, viszont megígértette velem, hogy másnap délelőtt találkozunk.
Az edzés és interjúk után Felipével futottunk össze a paddockban. Seb és Tommi elől sétálva beszélgettek, én pedig kicsit lemaradva köszöntem a brazilnak.
— Üdv, Felipe! Hogy van a család?
— Hello! Jasmine, igaz? Hallottam a híreket, gratulálok a munkához! – mondta barátságosan. Tudtam, hogy a balesetre utal, és hálás voltam, amiért kikerülte a kellemetlen élményeket, ezt egy mosollyal ki is mutattam.
— Igen, köszi! Furcsa úgy sétálni, hogy én szinte a fél paddockot ismerem, ők pedig idegenként bámulnak rám – nevettem. – Mintha a három évvel ezelőtti Nagydíjat élném át az újbóli bemutatkozással.
— Nem lennék a helyedben. Egyébként jól vannak, Felipinho négy órákat tölt a bölcsiben, és nagyon imádja. Azt hiszem, rám ütött, mert naphosszat autóversenyzőset játszik – mesélte büszkén. Élvezet volt hallgatni, ahogy a kisfiúról áradozott.
— Ezek szerint megvan az utánpótlás – állapítottam meg.
— Igen, nagyon úgy tűnik. Rafaella előre retteg, hogy ő is száguldozni fog – nevetett.
— Odébb van az még egy kicsit. Most mennem kell. Sok szerencsét a továbbiakra! – búcsúztam a kocsikhoz érve. Ölelés és puszi után engedett csak el.

A péntek reggelt együtt indítottuk a két szőke férfivel, illetve Victorral és Sammel. A szerelők az előző napi, megnyert edzést követő mini buliról számoltak be, amin Bill kisfiának megszületését is ünnepelték. Sebnek erről eszébe jutottak a lányok, így a reggelit félbehagyva rohant fel a szobámba, hogy a laptopomról beszélhessen Hannaékkal. Erre Tommi és Victor megígérték, hogy hetekig fogják ezzel szívatni, de nem voltam biztos benne, hogy a bajnok hallotta.
Fél órával később átöltözve, felkötött hajjal találkoztam a hotel előtt Jessicával és Jensonnel. Legutóbbi frome-i látogatásom óta nem találkoztunk, így volt mit megbeszélnünk. Sétálva róttuk az utcákat, végül egy park széli kis padra leülve állapodtunk meg, és csak egy tíz év körüli kisfiú zavart meg minket, aki autogramot kért nagybátyámtól.
Már tíz óra volt, mikor visszaindultunk. A hotel aulájában elköszönve a párostól kértem el a recepcióról a szobakulcsom, de a lány azt mondta, nem is adták még le. Félig bosszúsan mentem fel a lifttel, a folyosón pedig Tommival futottam össze.
— Hol van Sebi? – kérdeztem a férfitől.
— Most jön – válaszolta, amikor hátranézve meglátta a bajnokot.
— Ne zárd be! – emeltem meg a hangom, hogy Sebastian meghallja.
— Szia! – jött oda vigyorogva. Várakozva nyújtottam ki a kezem, de a kártyát nem kaptam meg.
— Nem hiszem el, hogy ilyen sokáig beszéltetek! – el akartam venni a kulcsot Sebitől, de ő felemelte a karját, így esélyem sem volt elérni azt.
— Sebi! – ugráltam, ő viszont gyerekes módon a feje fölé emelte a kezét, és vigyorogva figyelte a próbálkozásaim.— Sebastian! – tettem csípőre a kezem, más módszerhez folyamodva. – Add ide, vagy beiktatok neked egy egész napos interjú maratont, amikor amúgy szabad lehetnél! – fenyegettem.
— Nem tennéd! – hitetlenkedett, de a vigyor az arcáról leolvadt.
— Tégy próbára! – válaszoltam. Fél percig gyanakodva figyelt, végül elkedvtelenedve engedte le a karját, és adta át a csata tárgyát.
— Na, jól van, gyerekek! – forgatta a szemét Tommi. – Seb, indulás!
— Hova mentek?
— Kimi felújított jachtját nézzük meg. – vigyorodott el Seb ismét. – Velünk jössz?
— Nem. Nélkülem is le tudod fárasztani a finnt. – mosolyogtam rá angyalian.
— Szeretnéd, ha nem csak te lennél fárasztó, mi? – adott egy puszit.
— Sose fogod megtudni, milyen fárasztó vagyok! – küldtem felé egy kacér pillantást, és a nyelvem hegyével megnyaltam a szám. A nevetés szinte azonnal kitört belőlem, a két szőke ugyanis leesett állal bámult rám, Sebi egyszerűen nem tudott visszavágni. Elégedetten fordítottam nekik hátat egy búcsút intés utána, és vidáman tértem vissza a szobámba. Ott kikerestem a kék, színátmenetes ruhát, és leengedtem hozzá a hajam.
— Mi a fenét csinálok? – sóhajtottam a tükörképemtől kérdezve, miután lealapoztam az arcom. Kihúztam a szemem, majd a szám, és mielőtt elindultam volna, befújtam magam.
A szívverésem fokozatosan gyorsult, ahogy egyre közelebb értem az étteremhez, ahova a találkozót beszéltük meg. A boltíves kapun belépve eszembe jutott egy régen látott filmből egy mondat, miszerint csak a reggeli nem számít randinak.
A vendéglő hangulatos volt, és mentes a Monacóra jellemző fényűzéstől. A főpincér az eldugottabb hátsó rész felé vezetett, ahol a világításra lámpák helyett inkább gyertyák és mécsesek szolgáltak, enyhe keleties beütéssel. Jaime az egyik asztalnál ült, az az ing volt rajta, amit három éve vett, mert megjegyeztem, hogy jól állna neki. Most is rendesen beleremegett a gyomrom a látványába.
— Szia, Jaz! Gyönyörű vagy! – bókolt, miközben felállva várta, hogy leüljek.
— Köszönöm! – foglaltam el a vele szembeni helyet. – Biztos, hogy itt szeretnél beszélgetni?
— Nem tetszik? – kerülte ki a közvetlen választ.
— De igen. Nagyon szép hely, csak…
— Csak? – nógatott, le sem véve rólam a szemét.
— Csak nem vagyok biztos benne, hogy megfelelő hely ahhoz a beszélgetéshez, amiért itt vagyunk.
— Az feszélyez, hogy lefeküdtünk?
— Téged nem?— Nem ez volt az egyetlen alkalom – rándult meg a szája sarka.
— A helyzet volt más.
— Te változtattál rajta! Jaz, nem azért hívtalak ebédre, hogy veszekedjünk – mondta, mielőtt megszólalhattam volna. – Beszélgetni szeretnék, részese lenni az életednek! Hiányoznak az együtt töltött percek!
— Nekem is hiányoznak – vallottam be.
— Akkor mi a gond?
— Túl régen volt már. Megváltoztunk, minden megváltozott.
— Én ugyanaz vagyok, akit megismertél.
— Nem, ez nem igaz! Rengeteget változtál, ahogy én is.
— Az nem változott, hogy szeretlek!
— Jaime! Barátnőd van, és nem én vagyok az!

— Csak rajtad múlik! Egy szavadba kerül – nyúlt át az asztalon, és fogta meg a kezem. Rögtön el akartam húzódni, de az érintése annyira jól esett, hogy képtelen voltam rá.
— Menjünk innen!
— Mi lesz az ebéddel?
— Majd veszünk valamit.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Jázmin ruhája:

Érzelmek versenye 6

Sziasztok! Nem örülök, hogy így lett meg a dolog...

Ismét 10 hozzászólás után jön a következő rész, és akkor is meg fogom várni, ha éveket is kell várnom. Nem akarok senkit büntetni, de a 9 rendszeres olvasóból csak összejön ennyi. Mindenkitől csak egyet fogadok el! Iszonyú igazságtalan, tudom, de jelenleg nem sok motivációm van az írásra, úgyhogy, ha érdekel a történet, akkor legyetek szívesek és mutassátok is meg!

***

A terminálból kilépve rögtön kerestem az ismerős arcot, de senkit nem láttam. A táskámat magam után cipelve sétáltam ki a reptér elé. Láttam a várakozó taxit, de nem indultam meg felé, mert Brittával megbeszéltük, hogy kiküld értem valakit.
— Jó napot! Miss Wieder?
— Igen, én vagyok!
— Timothy vagyok, Miss Roeske küldött ki Önért.
— Értem, üdvözlöm! – mosolyogtam rá. Átvette a cuccom, és berakta a sötétített ablakú Lexusba, majd beszállva indultunk meg a hotel felé. Az üvegen át néztem az árnyékosnak tűnő utcákat, amelyek mellett elhaladtunk. Eszembe jutottak a séták, amiket Jensonnel tettünk a megismerkedésünkkor, a Jaimével eltöltött boldog percek. Mire pedig észbe kaptam, már meg is érkeztünk. A fuvart megköszönve búcsúztam el Timothy-tól, és jelentkeztem be a recepción. Szerencsére nem volt semmi fennakadás, így tíz perc elteltével már átöltözve hagytam el a lakosztályom, hogy Britta és Sebi keresésére induljak. Nem állt szándékomban feleslegesen bolyongani, ezért a nőt hívtam, hogy igazítson el, majd fogtam egy taxit, amivel a kikötőbe mentem.
Ha Britta nem mondta volna, akkor is rájöttem volna, hogy valószínűleg nem olyan régen lehetnek itt. Sebastian egy hajóban ügyetlenkedett, de ezt a lelkesedés elsöpörte, mint valami szemtelen porcicát, maradt elragadó igyekezet, ahogy próbálta uralni a vízen ringatózó hajót.
A mólóról figyeltem őket, nem akartam megzavarni a koncentrációban a németet, és a kamerák elé álláshoz se nagyon volt kedvem, így távolról szemléltem a dolgok folyását, valamint élveztem a tenger sós illatát, és a napsugarak melengetését.
Valamelyik kis utcából egy hegedű édes-bús dallama úszott a levegőben felém. Behunyt szemmel engedtem át magam a szomorú, mégis felemelő melódiának, hagyva, hogy az emlékár ismét elragadjon. Még mindig nagyon féltem a katalánnal való találkozástól, de azt is beláttam, hogy nem húzhatom örökké a dolgok, és jobb volt inkább túlesni rajta, mint egyre jobban rágörcsölni a lehetőségekre.
Körülbelül fél óra elteltével kötöttek ki, a riporterek pedig villámgyorsan hagyták el a helyszínt. Meg volt az anyag, amiért jöttek, tudták, hogy másra nem igen számíthatnak, így minden másra fittyet hányva rohantak el. Britta és Seb még beszélt pár szót egy férfival – nyilván a hajó tulajdonosával –, majd nevetgélve indultak felém.
— Ahojj, Kapitány! Sikerült egy kis ízelítőt kapnod a Tengeri Medvék életéből? – kérdeztem a pilótát, miközben megöleltem.
— Hát, ha azt nem is, de egy ideig biztos nem akarok hajót látni öt méteren közelebbről.
— Kimi szomorú lesz. Hogy buliztok így a jachtján?
— Neki tök mindegy, hol teszi, csak bulizhasson – nevette el magát. – Remélem, ma megelégszik egy kis ivással, és nem akar elmenni a hotelből.
— Majd Tommi figyel rátok. Edzői tilalom bulizásra, vagy valami hasonló.
— Esetleg megmondod az igazat, biztos megérti, elvégre ő is versenyez. – ajánlotta Britta. – Gyere, Jaz, meghívlak egy fagyira! Sebi fizet.
— Hé! – háborodott fel az említett. – Én is akarok fagyit enni!
— Szeretnék, Sebi, szeretnék! Különben pedig nem lehet, vagy egy kanál plusz öt kört jelent holnap.
— Vállalom! – vágta rá a német, és kézen fogva kezdett húzni minket a legközelebbi cukrászda felé. Végül csak diabetikus fagylaltot kért.

— Jó reggelt! – huppantam le másnap reggel a három szőke mellé a hotel ebédlőjében. Britta a telefonján babrált valamit, Sebi álmosan pislogott az almalevére, Tommi pedig jó étvággyal ette a pirítósát.
— Ma te kíséred Sebet! Engem Christian berendelt megbeszélésre. – közölte Britta fel sem nézve.
— De csak csütörtök van.
— Az őket egyáltalán nem érdekli. Tegnap is volt ülés, ma is lesz, sőt, szerintem holnap is. A taktika mindenek felett! Tessék, ezt Christian küldi, mostantól a tied! Benne van az én számom, Chrisé, Tommié és Sebié, valamint még néhány emberé, akiket még nem ismersz, de később munkakapcsolatod lesz velük! A dobozát felküldetem a szobádba, jó tanulást! – nyújtotta át az iPhone-t, amin az előbb még bíbelődött, majd rám mosolyogva állt fel, és szinte elrohant.
— Hány kávét ivott meg, hogy így pörög? – kérdeztem, miután sikerült túl tennem magam rajta, és a szám is becsuktam.
— Egyet. Reggel mindig ilyen, szerintem még felkelés előtt adagol magának egy kis Red Bullt intravénásan.
— Ahogy látom, az neked sem ártana.
— Hiányoznak a lányok! – nyafogott rám nézve.
— És ezért vagy ilyen letört? Az eddigi futamokat hogy csináltad végig?
— Hisztisen. – szúrta közbe Tommi két falat között, mire kapott a pilótától egy ronda pillantást.
— Hajba ne kapjatok! – álltam meg egy pillanatra a kenyér vajazása közben a két férfit nézve. – Mikor edzetek? – kérdeztem Tommit.
— Csak késő délután, öt körül.
— És holnap?
— Délelőtt. Délután van az interjú, nem?
— De igen, kettőtől.
— Melyik újságnak? – szólt közbe Sebi.
— Kicker. Fotókat is kértek, úgyhogy az négyig eltart. – vettem elő az új iPhone-om, és írtam be naptárba. – Ma tíztől fél tizenkettőig első szabadedzés, majd kettőtől fél négyig második. Szombaton tizenegytől délig harmadik edzés, jó, ezeket Britta beírta. – tettem el újfent a mobilt, és mikor felnéztem, két kék szempárral találtam magam szemben.
— Mi van? – kérdeztem értetlenül.
— Nem kell tanulnia.
— De nem ám! – kontrázott rá Sebi is.
— Mi van? – ismételtem meg, de nem kaptam választ. Egészen a pályára indulásig nyaggattam őket, hiába. Csak néha-néha összenéztek, és vigyorogtak, de magyarázatot adni egyikük sem volt hajlandó.

A Red Bull motorhome-ban ültem, és vigyorogva bökdöstem az előttem álló Victor vállát. Sebi az autóban ülve körözött a pályán, Tommi pedig a pit wallnál állt a nagyokosok között, így én a szerelőkre lettem bízva. Először csak azért böktem meg a férfit, mert kérdezni akartam valamit, de annyira morcos arccal fordult hátra, hogy nem bírtam megállni további piszkálás nélkül.
— Ha még egyszer megböksz, letöröm a kicsi kacsód! – nézett hátra, mire majdnem elnevettem magam. Az ajkamba harapva tartottam fel a kezeim, jelezve, hogy békén hagyom.
— Victor! Mit csináljak, ha nem piszkálhatlak? – dőltem előre, a fülest levéve, hogy a fülébe súghassak.
— Nézd a képernyőt!
— De ennek még semmi tétje nincs!
— Attól még jó érzés, ha megnyerjük! – mondta Sam. Sóhajtva emeltem a tekintetem a képernyőre, amint abban a pillanatban mutatták az egyik összetört Red Bullt.
— Melyikük az? – kérdeztem ijedten.
— Ez Alguersuari. Megcsúszott a poron. – tájékoztatott Victor. Figyeltem, ahogy Jaime mutogat, hogy jól van, majd kiszáll, és elindul a box felé. Csak reggel futottunk össze, az is inkább csak egy szemvillanás volt, hiszen az edzésre készülve már a kocsiba szállt be. El kellene döntenem, hogy mikor beszéljünk, futott át az agyamon. A képernyő helyett most már azt néztem, mikor ér be a boxba Jaime, utána pedig addig követtem a tekintetemmel, ameddig tudtam. Először a pit wallhoz ment, végül a szerelőihez. Biztos voltam benne, hogy tudja, hol vagyok, mert mikor elfordult a versenymérnökétől, a szeme felénk fordult, de arra nem fogadtam volna, hogy látott is. Nem mentem utána. Túl gyáva voltam.
A szabadedzés letelte után megvártam, míg Sebi beér, majd átöltözik, és együtt mentünk át a büfébe. Útközben persze megállítottak a riporterek, de egy gyors nyilatkozat után közbelépve hessegettem be a fiúkat, és mire leültem, az egyik lány már hozta is a fiúknak a szendvicseket.
— Kösz, Carlotta! – mosolygott rá Tommi.
— Szia! Te vagy Jasmine, ugye? – fordult felém.
— Szia, igen! Jasmine Wieder.
— Én meg Carlotta Totognu. Mit hozhatok?
— Azt, amit a fiúknak is, hideg őszilével.
— Máris! – fordult el, és pár pillanat múlva már vissza is tért az étellel. Egészen a szünet végéig a büfében ültünk, csendesen beszélgetve. Főleg Seb és Tommi tárgyalták meg az eseményeket, én javarészt a büfé másik részébe pillantgattam – oda, ahová Jaime és Josie ültek be nem sokkal utánunk. A tekintetünk minduntalan összevillant, másodpercekre belefeledkezve a másik íriszébe, de mikor úgy éreztem, a következő pillanatban nem bírom tovább, elkaptam a pillantásom.
— Jaz! – lóbálta előttem Sebi a kezét.
— Hm? Mi az? – fókuszáltam rá.
— Menj oda!
— Nem, most nem. – válaszoltam. – Nem akarsz hátra menni, pihenni?
— Nem, jó nekem itt. De te menj nyugodtan, ha szeretnél. A szobám üres, és a szabadedzés végig nem kell pesztrálnod. – mosolyodott el.
— Rendben. Találkozunk az edzés előtt, mielőtt beülnél a kocsiban! – álltam fel, és hagytam el a büfét. Magamon éreztem a katalán pillantását, míg el nem tűntem a folyosón, ott aztán megszaporázva a lépteim, szinte bevágtattam a Sebinek kijelölt szobába. A szívem olyan tempóban vert, mintha körbe futottam volna a pályát. Az ágyra ülve próbáltam megnyugodni, de nem ment valami jól. Akárhányszor felidéztem az átható, kék szemeket, a hideg futkosott a hátamon. Tudtam, hogy úgy viselkedek, mint egy ostoba kislány, de egyszerűen képtelen voltam tovább jutni az elhatározásnál. Mintha egy több kilométer széles szakadékot kellett volna átugranom.
Arra kaptam fel a fejem, hogy nyílik az ajtó, majd halkan kattan, jelezve, hogy a valaki bejött. Egyenesen a kék szemekbe bámultam, a szívem pedig rögtön felugrott a torkomba. Egy hosszú percig csak bámultuk egymást, végül Ő szánta rá magát a kezdeményezésre.
— Szia! – köszönt suttogásnál alig hangosabban. – Tudom, hogy azt mondtam, megvárom, míg szólsz, de a tudat, hogy itt vagy karnyújtásnyira…
— Tudom, ismerős. – válaszoltam ugyanolyan halkan. Nem igazán bíztam a hangomban, de sokkal magabiztosabbnak hallatszódott, mint amilyennek éreztem magam.
— Most beszélhetünk? – kérdezte reménykedve.
— Nem tudom. Mindjárt kezdődik a szabadedzés, vissza kellene mennünk!
— Én ma már nem ülök kocsiba. Elég szépen összetörtem – vágott egy fintort.
— Nekem akkor is Sebi mellett a helyem.
— Igen, tudom, hogy te leszel a sajtósa, de nyilatkoznia csak az edzés végén kell.
Örültem, hogy megtartotta a három lépés távolságot, és az ajtóban állva próbált meggyőzni. Még így is sikító frász kerülgetett.
— Kérlek, Annie…
— Ne szólíts így! – vágtam közbe.