Sziasztok! Nem örülök, hogy így lett meg a dolog...
Ismét 10 hozzászólás után jön a következő rész, és akkor is meg fogom várni, ha éveket is kell várnom. Nem akarok senkit büntetni, de a 9 rendszeres olvasóból csak összejön ennyi. Mindenkitől csak egyet fogadok el! Iszonyú igazságtalan, tudom, de jelenleg nem sok motivációm van az írásra, úgyhogy, ha érdekel a történet, akkor legyetek szívesek és mutassátok is meg!
***
— Jó napot! Miss Wieder?
— Igen, én vagyok!
— Timothy vagyok, Miss Roeske küldött ki Önért.
— Értem, üdvözlöm! – mosolyogtam rá. Átvette a cuccom, és berakta a sötétített ablakú Lexusba, majd beszállva indultunk meg a hotel felé. Az üvegen át néztem az árnyékosnak tűnő utcákat, amelyek mellett elhaladtunk. Eszembe jutottak a séták, amiket Jensonnel tettünk a megismerkedésünkkor, a Jaimével eltöltött boldog percek. Mire pedig észbe kaptam, már meg is érkeztünk. A fuvart megköszönve búcsúztam el Timothy-tól, és jelentkeztem be a recepción. Szerencsére nem volt semmi fennakadás, így tíz perc elteltével már átöltözve hagytam el a lakosztályom, hogy Britta és Sebi keresésére induljak. Nem állt szándékomban feleslegesen bolyongani, ezért a nőt hívtam, hogy igazítson el, majd fogtam egy taxit, amivel a kikötőbe mentem.
Ha Britta nem mondta volna, akkor is rájöttem volna, hogy valószínűleg nem olyan régen lehetnek itt. Sebastian egy hajóban ügyetlenkedett, de ezt a lelkesedés elsöpörte, mint valami szemtelen porcicát, maradt elragadó igyekezet, ahogy próbálta uralni a vízen ringatózó hajót.
A mólóról figyeltem őket, nem akartam megzavarni a koncentrációban a németet, és a kamerák elé álláshoz se nagyon volt kedvem, így távolról szemléltem a dolgok folyását, valamint élveztem a tenger sós illatát, és a napsugarak melengetését.
Valamelyik kis utcából egy hegedű édes-bús dallama úszott a levegőben felém. Behunyt szemmel engedtem át magam a szomorú, mégis felemelő melódiának, hagyva, hogy az emlékár ismét elragadjon. Még mindig nagyon féltem a katalánnal való találkozástól, de azt is beláttam, hogy nem húzhatom örökké a dolgok, és jobb volt inkább túlesni rajta, mint egyre jobban rágörcsölni a lehetőségekre.
Körülbelül fél óra elteltével kötöttek ki, a riporterek pedig villámgyorsan hagyták el a helyszínt. Meg volt az anyag, amiért jöttek, tudták, hogy másra nem igen számíthatnak, így minden másra fittyet hányva rohantak el. Britta és Seb még beszélt pár szót egy férfival – nyilván a hajó tulajdonosával –, majd nevetgélve indultak felém.
— Ahojj, Kapitány! Sikerült egy kis ízelítőt kapnod a Tengeri Medvék életéből? – kérdeztem a pilótát, miközben megöleltem.
— Hát, ha azt nem is, de egy ideig biztos nem akarok hajót látni öt méteren közelebbről.
— Kimi szomorú lesz. Hogy buliztok így a jachtján?
— Neki tök mindegy, hol teszi, csak bulizhasson – nevette el magát. – Remélem, ma megelégszik egy kis ivással, és nem akar elmenni a hotelből.
— Majd Tommi figyel rátok. Edzői tilalom bulizásra, vagy valami hasonló.
— Esetleg megmondod az igazat, biztos megérti, elvégre ő is versenyez. – ajánlotta Britta. – Gyere, Jaz, meghívlak egy fagyira! Sebi fizet.
— Hé! – háborodott fel az említett. – Én is akarok fagyit enni!
— Szeretnék, Sebi, szeretnék! Különben pedig nem lehet, vagy egy kanál plusz öt kört jelent holnap.
— Vállalom! – vágta rá a német, és kézen fogva kezdett húzni minket a legközelebbi cukrászda felé. Végül csak diabetikus fagylaltot kért.
— Jó reggelt! – huppantam le másnap reggel a három szőke mellé a hotel ebédlőjében. Britta a telefonján babrált valamit, Sebi álmosan pislogott az almalevére, Tommi pedig jó étvággyal ette a pirítósát.
— Ma te kíséred Sebet! Engem Christian berendelt megbeszélésre. – közölte Britta fel sem nézve.
— De csak csütörtök van.
— Az őket egyáltalán nem érdekli. Tegnap is volt ülés, ma is lesz, sőt, szerintem holnap is. A taktika mindenek felett! Tessék, ezt Christian küldi, mostantól a tied! Benne van az én számom, Chrisé, Tommié és Sebié, valamint még néhány emberé, akiket még nem ismersz, de később munkakapcsolatod lesz velük! A dobozát felküldetem a szobádba, jó tanulást! – nyújtotta át az iPhone-t, amin az előbb még bíbelődött, majd rám mosolyogva állt fel, és szinte elrohant.
— Hány kávét ivott meg, hogy így pörög? – kérdeztem, miután sikerült túl tennem magam rajta, és a szám is becsuktam.
— Egyet. Reggel mindig ilyen, szerintem még felkelés előtt adagol magának egy kis Red Bullt intravénásan.
— Ahogy látom, az neked sem ártana.
— Hiányoznak a lányok! – nyafogott rám nézve.
— És ezért vagy ilyen letört? Az eddigi futamokat hogy csináltad végig?
— Hisztisen. – szúrta közbe Tommi két falat között, mire kapott a pilótától egy ronda pillantást.
— Hajba ne kapjatok! – álltam meg egy pillanatra a kenyér vajazása közben a két férfit nézve. – Mikor edzetek? – kérdeztem Tommit.
— Csak késő délután, öt körül.
— És holnap?
— Délelőtt. Délután van az interjú, nem?
— De igen, kettőtől.
— Melyik újságnak? – szólt közbe Sebi.
— Kicker. Fotókat is kértek, úgyhogy az négyig eltart. – vettem elő az új iPhone-om, és írtam be naptárba. – Ma tíztől fél tizenkettőig első szabadedzés, majd kettőtől fél négyig második. Szombaton tizenegytől délig harmadik edzés, jó, ezeket Britta beírta. – tettem el újfent a mobilt, és mikor felnéztem, két kék szempárral találtam magam szemben.
— Mi van? – kérdeztem értetlenül.
— Nem kell tanulnia.
— De nem ám! – kontrázott rá Sebi is.
— Mi van? – ismételtem meg, de nem kaptam választ. Egészen a pályára indulásig nyaggattam őket, hiába. Csak néha-néha összenéztek, és vigyorogtak, de magyarázatot adni egyikük sem volt hajlandó.
A Red Bull motorhome-ban ültem, és vigyorogva bökdöstem az előttem álló Victor vállát. Sebi az autóban ülve körözött a pályán, Tommi pedig a pit wallnál állt a nagyokosok között, így én a szerelőkre lettem bízva. Először csak azért böktem meg a férfit, mert kérdezni akartam valamit, de annyira morcos arccal fordult hátra, hogy nem bírtam megállni további piszkálás nélkül.
— Ha még egyszer megböksz, letöröm a kicsi kacsód! – nézett hátra, mire majdnem elnevettem magam. Az ajkamba harapva tartottam fel a kezeim, jelezve, hogy békén hagyom.
— Victor! Mit csináljak, ha nem piszkálhatlak? – dőltem előre, a fülest levéve, hogy a fülébe súghassak.
— Nézd a képernyőt!
— De ennek még semmi tétje nincs!
— Attól még jó érzés, ha megnyerjük! – mondta Sam. Sóhajtva emeltem a tekintetem a képernyőre, amint abban a pillanatban mutatták az egyik összetört Red Bullt.
— Melyikük az? – kérdeztem ijedten.
— Ez Alguersuari. Megcsúszott a poron. – tájékoztatott Victor. Figyeltem, ahogy Jaime mutogat, hogy jól van, majd kiszáll, és elindul a box felé. Csak reggel futottunk össze, az is inkább csak egy szemvillanás volt, hiszen az edzésre készülve már a kocsiba szállt be. El kellene döntenem, hogy mikor beszéljünk, futott át az agyamon. A képernyő helyett most már azt néztem, mikor ér be a boxba Jaime, utána pedig addig követtem a tekintetemmel, ameddig tudtam. Először a pit wallhoz ment, végül a szerelőihez. Biztos voltam benne, hogy tudja, hol vagyok, mert mikor elfordult a versenymérnökétől, a szeme felénk fordult, de arra nem fogadtam volna, hogy látott is. Nem mentem utána. Túl gyáva voltam.
A szabadedzés letelte után megvártam, míg Sebi beér, majd átöltözik, és együtt mentünk át a büfébe. Útközben persze megállítottak a riporterek, de egy gyors nyilatkozat után közbelépve hessegettem be a fiúkat, és mire leültem, az egyik lány már hozta is a fiúknak a szendvicseket.
— Kösz, Carlotta! – mosolygott rá Tommi.
— Szia! Te vagy Jasmine, ugye? – fordult felém.
— Szia, igen! Jasmine Wieder.
— Én meg Carlotta Totognu. Mit hozhatok?
— Azt, amit a fiúknak is, hideg őszilével.
— Máris! – fordult el, és pár pillanat múlva már vissza is tért az étellel. Egészen a szünet végéig a büfében ültünk, csendesen beszélgetve. Főleg Seb és Tommi tárgyalták meg az eseményeket, én javarészt a büfé másik részébe pillantgattam – oda, ahová Jaime és Josie ültek be nem sokkal utánunk. A tekintetünk minduntalan összevillant, másodpercekre belefeledkezve a másik íriszébe, de mikor úgy éreztem, a következő pillanatban nem bírom tovább, elkaptam a pillantásom.
— Jaz! – lóbálta előttem Sebi a kezét.
— Hm? Mi az? – fókuszáltam rá.
— Menj oda!
— Nem, most nem. – válaszoltam. – Nem akarsz hátra menni, pihenni?
— Nem, jó nekem itt. De te menj nyugodtan, ha szeretnél. A szobám üres, és a szabadedzés végig nem kell pesztrálnod. – mosolyodott el.
— Rendben. Találkozunk az edzés előtt, mielőtt beülnél a kocsiban! – álltam fel, és hagytam el a büfét. Magamon éreztem a katalán pillantását, míg el nem tűntem a folyosón, ott aztán megszaporázva a lépteim, szinte bevágtattam a Sebinek kijelölt szobába. A szívem olyan tempóban vert, mintha körbe futottam volna a pályát. Az ágyra ülve próbáltam megnyugodni, de nem ment valami jól. Akárhányszor felidéztem az átható, kék szemeket, a hideg futkosott a hátamon. Tudtam, hogy úgy viselkedek, mint egy ostoba kislány, de egyszerűen képtelen voltam tovább jutni az elhatározásnál. Mintha egy több kilométer széles szakadékot kellett volna átugranom.
Arra kaptam fel a fejem, hogy nyílik az ajtó, majd halkan kattan, jelezve, hogy a valaki bejött. Egyenesen a kék szemekbe bámultam, a szívem pedig rögtön felugrott a torkomba. Egy hosszú percig csak bámultuk egymást, végül Ő szánta rá magát a kezdeményezésre.
— Szia! – köszönt suttogásnál alig hangosabban. – Tudom, hogy azt mondtam, megvárom, míg szólsz, de a tudat, hogy itt vagy karnyújtásnyira…
— Tudom, ismerős. – válaszoltam ugyanolyan halkan. Nem igazán bíztam a hangomban, de sokkal magabiztosabbnak hallatszódott, mint amilyennek éreztem magam.
— Most beszélhetünk? – kérdezte reménykedve.
— Nem tudom. Mindjárt kezdődik a szabadedzés, vissza kellene mennünk!
— Én ma már nem ülök kocsiba. Elég szépen összetörtem – vágott egy fintort.
— Nekem akkor is Sebi mellett a helyem.
— Igen, tudom, hogy te leszel a sajtósa, de nyilatkoznia csak az edzés végén kell.
Örültem, hogy megtartotta a három lépés távolságot, és az ajtóban állva próbált meggyőzni. Még így is sikító frász kerülgetett.
— Kérlek, Annie…
— Ne szólíts így! – vágtam közbe.
