Érzelmek versenye 7.

Sziasztok! Itt a következő, picit rövidebb, mint az eddigiek. Holnaptól vizsgaidőszak, így erre való tekintettel 15 hozzászólás után jön a következő!

***

Victor és Sam között ülve néztem a második szabadedzést. A szünetben való beszélgetést végül megúsztam, mert Josie elhívta Jaimét nyilatkozni, viszont megígértette velem, hogy másnap délelőtt találkozunk.
Az edzés és interjúk után Felipével futottunk össze a paddockban. Seb és Tommi elől sétálva beszélgettek, én pedig kicsit lemaradva köszöntem a brazilnak.
— Üdv, Felipe! Hogy van a család?
— Hello! Jasmine, igaz? Hallottam a híreket, gratulálok a munkához! – mondta barátságosan. Tudtam, hogy a balesetre utal, és hálás voltam, amiért kikerülte a kellemetlen élményeket, ezt egy mosollyal ki is mutattam.
— Igen, köszi! Furcsa úgy sétálni, hogy én szinte a fél paddockot ismerem, ők pedig idegenként bámulnak rám – nevettem. – Mintha a három évvel ezelőtti Nagydíjat élném át az újbóli bemutatkozással.
— Nem lennék a helyedben. Egyébként jól vannak, Felipinho négy órákat tölt a bölcsiben, és nagyon imádja. Azt hiszem, rám ütött, mert naphosszat autóversenyzőset játszik – mesélte büszkén. Élvezet volt hallgatni, ahogy a kisfiúról áradozott.
— Ezek szerint megvan az utánpótlás – állapítottam meg.
— Igen, nagyon úgy tűnik. Rafaella előre retteg, hogy ő is száguldozni fog – nevetett.
— Odébb van az még egy kicsit. Most mennem kell. Sok szerencsét a továbbiakra! – búcsúztam a kocsikhoz érve. Ölelés és puszi után engedett csak el.

A péntek reggelt együtt indítottuk a két szőke férfivel, illetve Victorral és Sammel. A szerelők az előző napi, megnyert edzést követő mini buliról számoltak be, amin Bill kisfiának megszületését is ünnepelték. Sebnek erről eszébe jutottak a lányok, így a reggelit félbehagyva rohant fel a szobámba, hogy a laptopomról beszélhessen Hannaékkal. Erre Tommi és Victor megígérték, hogy hetekig fogják ezzel szívatni, de nem voltam biztos benne, hogy a bajnok hallotta.
Fél órával később átöltözve, felkötött hajjal találkoztam a hotel előtt Jessicával és Jensonnel. Legutóbbi frome-i látogatásom óta nem találkoztunk, így volt mit megbeszélnünk. Sétálva róttuk az utcákat, végül egy park széli kis padra leülve állapodtunk meg, és csak egy tíz év körüli kisfiú zavart meg minket, aki autogramot kért nagybátyámtól.
Már tíz óra volt, mikor visszaindultunk. A hotel aulájában elköszönve a párostól kértem el a recepcióról a szobakulcsom, de a lány azt mondta, nem is adták még le. Félig bosszúsan mentem fel a lifttel, a folyosón pedig Tommival futottam össze.
— Hol van Sebi? – kérdeztem a férfitől.
— Most jön – válaszolta, amikor hátranézve meglátta a bajnokot.
— Ne zárd be! – emeltem meg a hangom, hogy Sebastian meghallja.
— Szia! – jött oda vigyorogva. Várakozva nyújtottam ki a kezem, de a kártyát nem kaptam meg.
— Nem hiszem el, hogy ilyen sokáig beszéltetek! – el akartam venni a kulcsot Sebitől, de ő felemelte a karját, így esélyem sem volt elérni azt.
— Sebi! – ugráltam, ő viszont gyerekes módon a feje fölé emelte a kezét, és vigyorogva figyelte a próbálkozásaim.— Sebastian! – tettem csípőre a kezem, más módszerhez folyamodva. – Add ide, vagy beiktatok neked egy egész napos interjú maratont, amikor amúgy szabad lehetnél! – fenyegettem.
— Nem tennéd! – hitetlenkedett, de a vigyor az arcáról leolvadt.
— Tégy próbára! – válaszoltam. Fél percig gyanakodva figyelt, végül elkedvtelenedve engedte le a karját, és adta át a csata tárgyát.
— Na, jól van, gyerekek! – forgatta a szemét Tommi. – Seb, indulás!
— Hova mentek?
— Kimi felújított jachtját nézzük meg. – vigyorodott el Seb ismét. – Velünk jössz?
— Nem. Nélkülem is le tudod fárasztani a finnt. – mosolyogtam rá angyalian.
— Szeretnéd, ha nem csak te lennél fárasztó, mi? – adott egy puszit.
— Sose fogod megtudni, milyen fárasztó vagyok! – küldtem felé egy kacér pillantást, és a nyelvem hegyével megnyaltam a szám. A nevetés szinte azonnal kitört belőlem, a két szőke ugyanis leesett állal bámult rám, Sebi egyszerűen nem tudott visszavágni. Elégedetten fordítottam nekik hátat egy búcsút intés utána, és vidáman tértem vissza a szobámba. Ott kikerestem a kék, színátmenetes ruhát, és leengedtem hozzá a hajam.
— Mi a fenét csinálok? – sóhajtottam a tükörképemtől kérdezve, miután lealapoztam az arcom. Kihúztam a szemem, majd a szám, és mielőtt elindultam volna, befújtam magam.
A szívverésem fokozatosan gyorsult, ahogy egyre közelebb értem az étteremhez, ahova a találkozót beszéltük meg. A boltíves kapun belépve eszembe jutott egy régen látott filmből egy mondat, miszerint csak a reggeli nem számít randinak.
A vendéglő hangulatos volt, és mentes a Monacóra jellemző fényűzéstől. A főpincér az eldugottabb hátsó rész felé vezetett, ahol a világításra lámpák helyett inkább gyertyák és mécsesek szolgáltak, enyhe keleties beütéssel. Jaime az egyik asztalnál ült, az az ing volt rajta, amit három éve vett, mert megjegyeztem, hogy jól állna neki. Most is rendesen beleremegett a gyomrom a látványába.
— Szia, Jaz! Gyönyörű vagy! – bókolt, miközben felállva várta, hogy leüljek.
— Köszönöm! – foglaltam el a vele szembeni helyet. – Biztos, hogy itt szeretnél beszélgetni?
— Nem tetszik? – kerülte ki a közvetlen választ.
— De igen. Nagyon szép hely, csak…
— Csak? – nógatott, le sem véve rólam a szemét.
— Csak nem vagyok biztos benne, hogy megfelelő hely ahhoz a beszélgetéshez, amiért itt vagyunk.
— Az feszélyez, hogy lefeküdtünk?
— Téged nem?— Nem ez volt az egyetlen alkalom – rándult meg a szája sarka.
— A helyzet volt más.
— Te változtattál rajta! Jaz, nem azért hívtalak ebédre, hogy veszekedjünk – mondta, mielőtt megszólalhattam volna. – Beszélgetni szeretnék, részese lenni az életednek! Hiányoznak az együtt töltött percek!
— Nekem is hiányoznak – vallottam be.
— Akkor mi a gond?
— Túl régen volt már. Megváltoztunk, minden megváltozott.
— Én ugyanaz vagyok, akit megismertél.
— Nem, ez nem igaz! Rengeteget változtál, ahogy én is.
— Az nem változott, hogy szeretlek!
— Jaime! Barátnőd van, és nem én vagyok az!

— Csak rajtad múlik! Egy szavadba kerül – nyúlt át az asztalon, és fogta meg a kezem. Rögtön el akartam húzódni, de az érintése annyira jól esett, hogy képtelen voltam rá.
— Menjünk innen!
— Mi lesz az ebéddel?
— Majd veszünk valamit.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Jázmin ruhája: