Benzingőzös hétvége - part one

— Odanézzetek, ez Fernando Alonso!
— Fernando!
— Ferni! Jaj, istenem, idenézett, Fernando! – sikítozott továbbra is a mellettünk álló szőke liba. A kezében „I love you Nando!” feliratú transzparens lógott, a fél mell kilátszott, a többi részét pedig sejteni sem kellett, annyira átlátszó volt a póló, amit viselt. Összenéztünk Timivel és Bettivel, de arrébb sasszézni nem tudtunk, annyian nyomorogtunk a kordonnál.
— Biztos, hogy az RB is itt száll meg? – kérdezte Betti, bár inkább csak a szájáról tudtam leolvasni a kérdést. A sikítozás csak erősödött, amikor Alonso autogramokat kezdett osztogatni, komolyan féltem, hogy megsüketülök.
— Gyertek! – kiabált Timi, és kifelé indult a tömegből. Kézen fogtam Bettit, majd nővérem után furakodva igyekeztem nem felbukni. Timi meg sem állt a hotel személyzeti bejáratáig.
— Ha sietünk, még elkaphatjuk a két Ferrarist az aulában, utána pedig bent megvárjuk a többi pilótát.
— Beengednek? – tette fel a naiv kérdést Betti.
— Megtanulhattad volna, hogy előttünk ilyenkor nincs akadály! – vigyorgott Timi az igazolást mutatva, amit tegnap kaptunk nagybátyánktól. Mivel ismerte a hotel fejeseit, könnyen meg tudta őket győzni, hogy állítsanak ki egy nyomtatványt számunkra, mert nem okozunk semmi fennakadást. Otthonosan mozogtunk ezen a hátsó részen, és csak egy biztonsági őr kérdezte meg, hogy van képünk bepofátlankodni. Mikor azonban meglátta az engedélyt, nem tartott fel minket, sőt, készségesen a recepciónál álló Felipe Massához vezetett, aki mosolyogva írta alá a felé nyújtott Hungaroring emblémás pólót. Mellette álló versenymérnöke megjegyezte, hogy fontos emberek lehetünk, ha itt lehetünk.
— Csak jó kapcsolataink vannak! – válaszoltam, és az ő orra alá is odadugtam a fehér, Hungaroringes felsőt, ő pedig nevetve vette át Timitől az alkoholos filcet, és adott autogramot. Csak akkor néztem meg, hogy mivel egészítette ki a nevét, mikor elmentek a lifthez: „For the most beautiful hungarian girls!”
3 órát ültünk a hotel kényelmes foteljeiben, elcsípve az érkező F1-eseket, amíg a Red Bull is megérkezett. Ezt nemcsak a hotelbe lépő szerelőkről tudtuk – akik közül a legtöbben viselték valamilyen formában az RB logót –, de onnan is, hogy odakint ismét hatalmas sikongatásba kezdtek a libák.
— Sziasztok, srácok! – léptem oda a bejelentkező szerelőkhöz. Páran értetlenül néztek rám, de Mike és Victor vigyorogva pacsizott le velem. A tavalyi futamon elegyedtünk a két férfival beszélgetésbe a boxutca látogatásakor.
— Mizu, Csajszi? Reméltük, hogy idén is látunk!
— Ki nem hagynám! Ti aranyozzátok be a hétvégém! – nevettem. – Srácok, ők itt Timi és Betti! – mutattam be a mellettem álló két lányt.
— Mi van, fiúk, meg se érkeztünk, de máris csajoztok? – nevetett a megérkező Guillaume Rocquelin.
— Csak szeretnének, de nem nagyon megy nekik! – válaszoltam helyettük vigyorogva. – Kaphatnék egy aláírást? – kérdeztem, pimaszul elé lépve. Kicsit meglepődött, de azért készséggel firkantotta le a nevét.
— Odanézz, Guill aláírást osztogat!
— Elérkeztél életed fénypontjához.
— Te pedig már túl is vagy rajta, nem igaz? – kérdeztem a versenymérnökére vigyorgó német pilótától, mire a szerelők röhögésben törtek ki, Guill pedig hátba veregette Sebastiant. Hátat fordítva a párosnak kértem az ott álldogáló szerelőktől is egy-egy aláírást, ahogy azt Bettiék is tették.
Amikor már pár perce magamon éreztem egy pillantást, hátrafordulva küldtem mosolyt a szőke német felé. Egészen addig cukkoltuk egymást a Red Bullosokkal, amíg meg nem indultak a lift felé. Elköszönve ültünk vissza a fotelekbe, várva a további pilótákat, de a fő szenzáció, amiért leginkább jöttünk – a Red Bull Racing Vettel-különítménye – már elment.

***

— Tita, nem jössz? – nyitott be Timi kopogás nélkül.
— Hova? – ásítottam, és igyekeztem nővéremre fókuszálni.
— Boxutca látogatás van. Fél óra múlva indulunk, szóval kapd össze magad, ha jönni akarsz!
Nyögve temettem az arcom a párnába, majd tapogattam ki a telefonom, hogy elindítsak egy lehetőleg pörgős számot. Most már tudtam, hogy tegnap nem kellett volna reggelig sörözni az egyik helyi non-stop bárban pár ismeretlen helyi fiú társaságában. Nem voltam részeg – arra figyeltem, hogy ne igyak túl sokat –, fáradtabb már annál inkább.
David Guetta dallamaira rángattam elő egy rövidgatyát és egy atlétát, majd vetettem be az ágyat, és csoszogtam ki a fürdőszobába. Kettőt kopogtam, vagy inkább dörömböltem az ajtó, aztán választ nem várva nyitottam be. Szerencsére csak hugi fésülködött a tükör előtt.
— Szia, Tita, képzeld Zsolt megígérte, hogy idegenvezetést kapok! – csiripelte vidáman.
— Aha, az jó, Nati – motyogtam, és meglapogattam a feje búbját, amire morogva hajolt el.
Hidegvízzel mostam arcot, hogy valamennyire felébredjek, majd a színezett hidratálóval alapoztam le az arcom, hogy elfedjem a szemem alatt húzódó táskákat. Világosbarna porral kifestettem a szemhéjam, kihúztam a vízvonalakat, majd fogmosás után a szám is kifestettem egy korallos színnel, és fésülködve mentem le a földszintre, ahol a többiek elő-uzsonnáztak.
— Negyed óra. Én nyertem – pillantott fel Timi az órára. Megütközve néztem rajtuk végig.
— Ti fogadtatok, hogy mennyi idő alatt készülök el? – azt hittem, leszoktak erről a játékról, legutóbb Karácsonykor idegesítettek vele.
— Apa minimum fél órára tippelt, Anyu 20 percre.
— Én is titeket! – fintorogtam rájuk, miközben leültem a Nati mellett árválkodó székre.
— Én szeretlek, Tita! – nézett rám a kislány.
— Én is téged, Hugi! – mosolyogtam rá, és kicseréltem a tányérunkon pihenő paradicsomot és retket. Utóbbit ki nem állhatta, míg a piros zöldséget imádta. Menetrendszerű volt ez a csere, hisz én mindkettőt ugyanúgy szerettem.
— Mikor indulunk? – tette fel Timi az engem is izgató kérdést.
— Ha Zsolték megérkeznek. Mi Katival csak vasárnap megyünk.
— Muszáj? – kérdezte Nati szomorúan. Ez volt az első verseny, amire élőben mehetett, ráadásul nagyon ragaszkodott Anyához, ahogy a kései gyerekek legtöbbje.
— Talán kimehetnék, nem olyan fontos, hogy én is ott legyek azon a találkozón, úgyis rád kíváncsiak! – ajánlotta Anya.
— Legyen! – sóhajtott fel Apa. – Ki vagyok én, hogy ellent mondjak a nő-uralomnak? – tette fel a költői kérdést. Nati ez után már felderült arccal készülődött.
A szobámban pakolásztam, a kistáskába a szükséges dolgokat, amikor hallottuk a rövid dudaszót: megérkeztek nagybátyámék. Átdobtam a vállamon a táska pántját, a hajamba tettem a napszemüvegem, és lerobogtam a lépcsőn.
— Sziasztok! – üdvözöltem őket, és mindenkinek adtam két puszit, a szokás szerint sorba álló Nati egy hajborzolást is kapott.
— Kislányom, nem akarsz hozni egy kardigánt? Nincs a legmelegebb – kérdezte Anyu, mire válaszul leemeltem az egyik fogason lógó háromnegyedes ujjú ingemet. Elköszöntünk Apától, majd Timi az anyós-, én pedig az Audi hátsó ülésére vágódtam be, Nati gyerekülése mellé. Útközben felvettük Bettit, így a mi kocsink is tele lett. Az egyébként rövid út most kétszer annyi ideig tartott, de beszélgetéssel elütve alig vettük észre.
— Hol kezdjük? – kérdeztem Bettitől, amikor végre bejutva sétálgattunk, kerülgetve a tömeget. Timit már rég szem elől tévesztettük, ugyanis Rebekát és Blankát magával rángatva csatlakozott a rá váró Zitáékra.
— Menjünk sorban, aztán az RB-nél megállhatunk.
— Tita! – szól Anya utánunk, mielőtt túlzottan elszakadhattunk volna tőlük. Megállva vártuk be őket.
— Viselkedj! – fenyegetett játékosan, én pedig szem forgatva öleltem meg, és adtam neki két puszit, aztán integetve indultunk útnak. Hátranézve láttam, ahogy Nati Anya, Csenge pedig nagynéném kezét fogja, és húzzák őket az első csapathoz. Sokkal jobban lázba hozta őket a dolog, mi Bettivel inkább csak beszélgetve lébecoltunk oda-vissza, szemügyre véve a pasikat. Öt éve, az első élő versenyemen, még én is ugyanilyen izgága voltam, az idő múlásával azonban már tudott annyira tűzbe hozni a boxutca látogatása. Persze, mindig nagyon vártam, és egy-egy új versenyzőnél sorba álltunk az aláírásáért, azt az ideges, gyomorszorító érzését viszont már elveszítette.
— Remélem, találkozunk a szerelőkkel. Az a Tyler nagyon bejön!
— Tyler? – kérdeztem vissza homlokráncolva. – A szőke?
— Vele beszélgettem, amikor otthagytad Guillt – világosított fel.
— Ja, igen emlékszem! Tényleg jól néz ki. De azért ne táplálj túl nagy reményeket!
— Tita, ne légy ünneprontó! – fedett meg.
— Álmodozz csak! Majd felébresztelek, ha bilibe lóg a kezed! – nevettem, magunkra vonva a Williamsesek figyelmét.
— Tudtam, hogy bízhatok benned! Egyébként Gabi miért nem jött?
— Segítenie kell az apjának. De a futamon, ha minden igaz, itt lesz. Valahol a lelátón.
— Csak a futamon?
— Igen, csak ott. De akkor is nyugodtan szétnéznék a pasik között, ha este a Symbolban is ott lenne.
— Persze, úgy könnyű, ha nem kell hűségesnek maradnod!
— Ő sem lenne az! Pontosan tudod, hogy az első gridgirlt ágyba vinné, amelyik hajlandó összefeküdni vele – közöltem vállam vonva. – Emlékszel, hogy Bogi azzal dicsekedett, hogy ő lesz Seb Vettel kocsijánál?
— Persze, tele volt vele az üzenőfal! Nem győztem kitörölni, hogy ne lássam.
— Még sincs itt. Mikor Kata rákérdezett, azt mondta, hogy a szervezők elszúrtak valamit, és eggyel több lányt hívtak, végül ő maradt ki.
— Nem mondod! – hüledezett Betti. Volt képe ezt kamuzni?
— Szerintem ez még csak a finom füllentései közé tartozik.
— Az biztos, hogy a szilveszteri volt a legnagyobb hazugsága – bólintott.
— Ausztrália? Arról csak pletykákat hallottam.
— Úgy volt, hogy… Nézd! – biccentett a Ferrari felé, félbehagyva a mesélést.
— Gyere, menjünk! Hátha kapunk potya sütit! – ragadtam karon, és indultam sietős léptekkel az ünneplők felé.
—… bárcsak idenézne! Még nem hívott fel, de ma biztos megteszi! A horoszkópunk szerint is összeillünk Fernivel! – kaptam el az egyik lány fellengzős nyafogását.
— Majd pont érted hagyja ott Raqut! – morogtam lenézően leginkább csak magamnak, de valószínűleg nem voltam elég halk, mert rám kapta a pillantását.
— Hozzád senki sem szólt! – nézett végig rajtam leereszkedően. Szívesen lekevertem volna neki egy józanító pofont, csak úgy, grátisz.
— Épp most tetted meg, Édesem! – villantottam rá egy cukormázas műmosolyt. Betti finoman kezdett arrébb húzni – na, igen, ismert már.
— Nem mentem volna neki! – biztosítottam a lányt, amikor a Red Bull home felé tartottunk. Beszéltünk pár percet Victorékkal, latolgattuk Sebastian esélyeit – persze a fiúk hülyítettek, ezt mindannyian tudtuk –, készítettünk néhány csoportképet, aztán Tyler – Betti legnagyobb örömére – felkísért minket a VIP részlegre. Egy, az ablakhoz közel eső asztalhoz ültünk le a szerzeményeinkkel.
— Odanézz, a Németek Gyöngye! Nem kellene aláírást osztogatnia? – kérdeztem angolul Bettinek címezve, de elég hangosan, hogy Sebastian is meghallja. A számításom be is jött, ugyanis felénk fordult, majd elmosolyodva lépett hozzánk, nyomában edzőjével.
— Na, és Nektek nem kellene az aláírásomért sorban állanotok? – kérdezte.
— Tucatáru nem érdekel – vigyorodtam el. – De a Szépfiú aláírásának örülnék! – váltottam szelíd mosolyra, ahogy a finnre néztem. A pilóta döbbenten bámult rám – nyilván azt várta, hogy hasra esünk tőle –, Betti és Tommi viszont prüszkölve próbálták visszafojtani a nevetésüket. Előkaptam egy lapot és egy tollat, majd várakozóan néztem Tommira, aki végül lefirkantotta a nevét. Látszott rajta, hogy meglepődött, amiért komolyan gondolom a dolgot. Ekkor jelent meg Britta, Seb sajtósa, és egy köszönés után tudatta a pilótával, hogy ideje lenne lemennie a rajongókhoz, ha már itt van.
— Sok sikert, Németek Gyöngye! – búcsúztam egy gúnyos mosoly kíséretében.
— Ismerem ezt a pillantást! – mondta Betti, amikor eltűntek. – Kiszemelted őt magadnak!
— Meglehet… - válaszoltam sejtelmesen.
— Barátnője van! – emlékeztetett.
— Engem nem zavar! – vontam vállat. – A legjobbak is hibázhatnak!